6. rész

 Furcsa pillanatok.

- Jó reggelt! – köszöntött, az a gyönyörű, bársonyos hang, másnap reggel, mikor beszálltam a kocsijába.

- Szia – köszöntem vissza, de az én hangom közel sem volt olyan szép, mint az övé. Fáradt voltam, amit észrevett, ezért nem szólt hozzám, és lelassított.

- Te jó ég! – kiáltottam rémülten. Mire zavartan nézett rám.

- Mi a baj? – kérdezte nyugodtan, miközben a sebességmérőre mutattam.

- Nyugalom. – mondta – Már lelassítottam. – próbált nyugtatni, ami nem sikerült, mert újabb pánikroham kezdett kitörni.

- Lelassítottál? – kérdeztem kiakadva - 250 km/h–val száguldunk. – sikítottam, és ekkor észrevettem, hogy, hogy vezet. -  Mit csinálsz? Ki akarsz nyírni bennünket? – riadoztam, mert fél kézzel fogta a kormányt közben pedig engem nézett, és hiába vezetett, így is tökéletesen a szívroham kerülgetett.

- Senkinek nem fog baja esni. – biztosított.

- Ebben biztos vagyok. – mondtam az igazat, mert elképzelni sem tudtam, hogy valamikor, bármikor elütne valakit vagy valamit. – de akkor sem mehetsz ilyen sebességgel. Azt akarod, hogy a rendőrségen kössünk ki?

- Nem fog észrevenni senki. Előre érzem, hol vannak a sebességmérők. – mondta rezzenéstelen arccal. Feladom! Akármennyire is szabálytalan, amit csinál, igaza van úgysem veszi őt észre senki, különben már rég lassított volna és semmi értelme jártatni a számat, de ha nincs más beérem a látszattal, hogy figyel arra amit csinál. Még mindig engem nézett, én pedig magam elé meredtem gondolatomban, pár percre aztán felnéztem rá.

- Fordulj előre! Mindkét kezed a kormányon, és ne beszélj, még oda nem érünk.– utasítottam, mire a tekintetét ismét az útra szegezte, a másik kezét is a kormányra helyezte és mosoly terült szét az arcán, a szemét pedig az égnek emelte. – mondom, előre figyelj!

- Igenis – mondta és a kezét a fejéhez emelte, mint a katonák. Ekkor felszisszentem. – Tudom, kéz a kormányon, szemek az utakon.

- És nem beszél. – emlékeztettem. Jól mulatott rajtam, mint legtöbbször, nem értette min akadtam ki. A temetőhöz vezető utat végig aludtam. Mikor felkeltem, a kocsi állt és mind a ketten benne ültünk.  Legalábbis nagyon remélem. Még nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szememet. Hallottam ahogy veszem a levegőt, ahogy a madarak csiripelnek, a szél zúgását, és azt, ahogy valaki a csapból engedi a vizet, hogy meglocsolja a virágokat. Mindent hallottam, csak azt nem ahogy Ő veszi a levegőt. Nem értettem, hogy teszi, vagy, hogy nem teszi, de már egyre jobban idegesített, persze nem annyira zavart, mint az, hogy lehet nincs itt. Nagy nehezen résnyire nyitottam a szememet, és felé fordultam. Nagy öröm töltött el, mikor megláttam, hogy itt ül mellettem, és maga elé dermedve gondolkozik valamin. Olyan volt, mint egy szobor, vagy egy tökéletes modell, akit éppen festenek, és ha megmozdul annyi a rajznak. Megijesztett. Sosem láttam, ilyennek. Erre rá tett az is egy lapáttal, hogy ismét nem lélegzett. Nem hiszem el. Mi van vele?

    Feljebb ültem, alvó helyzetemből és ránéztem. Nem mozdult. Mintha kővé dermedt volna.

- Jól vagy? – suttogtam. Ekkor összerezzent és az arcát a kezébe temette.

- Mi a baj? – kérdeztem ismét aggódva, és olyan rémült arccal, hogy örülhetek, ha beszélni tudok. A válaszon gondolkodott, mit mondhatna. Minél többet gondolkodott annál idegesebb lettem.

- Nem akartam, hogy… - kezdte, de abba hagyta és az arcomat nézte. Próbáltam olyan képet vágni, mintha nem lennék halálra rémülve, de nem ment, és ő persze, hogy észrevette. – szóval, hogy így láss. Ilyennek. – sóhajtott. – Hazavihetlek, nem muszáj itt maradnod, csak ne szállj ki. – fejezte be olyan hangon, mint aki most mondja élete legrosszabb mondatát. Persze, hogy meg vagyok ijedve. Hogy is ne lennék, amikor úgy nézett maga elé, mint egy szobor, olyan rideg, elgondolkodó képpel, mintha nem is a jelenben lenne, és gondolkozása közben olyan távoli pontra összpontosított, hogy fogalmam sem volt, hogy egy ember, milyen módon képes ennyi ideig egy pontot nézni, úgy, hogy nem pislog, és levegőt sem vesz. Ez lehetetlennek tűnt. Ezen gondolkoztam rövid 5 percig.

- Nem akartalak elijeszteni magamtól. – mondta sajnálkozó hangon.

- Te azt hiszed, hogy tőled ijedtem meg? – kérdeztem, mire zavarodott arccal végre rám nézett.

- Sajnálom. – kezdte újra bocsánatkérését. – Jól vagy?

- Én? – kérdeztem, elkerekedett szemekkel. – Te jól vagy?

- Miket beszélsz? – kérdezte.

- Te miket beszélsz? – ismételtem a szavait. – Olyan fájdalmas arcot vágtál, hogy teljesen rám ijesztettél.

- Te azért vagy így halálra rémülve, mert nem tudod, hogy jól vagyok-e? – érdeklődött, és teljesen zavarban voltam, az igazság hallatán, de bólintottam, mire megrázta a fejét.

- Most mi van? – bukott ki belőlem.

- Nézd, meg mit hozol ki belőlem. – mondta, fejcsóválása közben. – Először is nagy veszélyt jelent a számodra, amiért velem vagy, és nem is akartam még csak barátkozni sem veled, erre most meg azért könyörgök, hogy nehogy elmenj.

Nem értettem, miért jelentene számomra veszélyt, amikor látszik rajta, hogy bárkit meg tudna védeni. Olyan törékeny voltam mellette, és mi, az, hogy nem akart velem barátkozni? Akkor most miért vagyunk itt? Az ő kocsijában, együtt, és várjuk, hogy valaki mondjon valami értelmeset.

- Nem tudok kijönni belőled. – mondtam az igazat, zavarodott arccal. Erre nem mondott semmit. Vártunk. Én vártam, hogy mondjon valamit. Ő pedig várt, hogy enyhüljön a feszültség. Mikor már sikerült majdnem teljesen lenyugodnom, kezet nyújtott.

- A nevem Dan Ray. – mondta kifejezéstelen arccal. Milyen furcsa, először annyira hiányzott, hogy nem tudtam a nevét. Viszont már hozzászoktam és találtam rá jellemzőket. A bársonyos hangja, tökéletes alakja, aranyszín szeme, ami vagy sötétebb, vagy világosabb árnyalatként változik, - és csak az veheti észre, aki jól megnézi, de ezt senki sem tette, mert azt mondaná róla mindenki, hogy szerelmes ebbe a fiúba, gondolom, ez igaz is lenne – de én jól megnéztem. Nem is érdekelt mit gondol, mert olyankor mindig teljesen elmerülök azokba a gyönyörű szemekben. Amíg nem szól érte, márpedig nem fog, addig bármikor nézhetem a szemét. Most sem bírtam tovább. Széles vigyorral az arcomon, néztem a szemébe.

- Breann Scott. – Fogtam meg, nagy kezét ami jéghideg volt. Gyorsan elhúzta a kezét, még mielőtt ránézhettem volna. Miért fázik? Ekkor jöttem rá milyen meleg van a kocsiba, és nem bírtam tovább nem kaptam levegőt. Kinyitottam az ajtót, és elfutottam a legelső fáig. Itt lefeküdtem, és a vizes fűhöz szorítottam az arcomat. Dan – milyen furcsa volt, kimondani a nevét gondolatban – rögtön ott termett mellettem.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Adj egy percet. – kérleltem, persze sikertelenül. Felemelt. Már nem volt melegem. Pont jó volt. Karjai között hamar lehűltem. Kikászálódtam az öléből, és zavarodottan néztem rá. Ő pedig ugyanilyen zavarodott képet vágott. Nem tudom, meddig bírom, elviselni ezt az egész rejtélyt.

- Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam, és elindultunk anya sírja felé. Mikor már fél úton jártunk, sírva futottam a sírhoz. Nem tudtam, hogy és nem is érdekelt, de Dan már ott volt a sírnál, és leterített egy kisméretű plédet. Mikor odaértem, elment és magamra hagyott. Ezért hálás vagyok.

    Mikor elmondtam mindent anyámnak, és addig sírtam, míg el nem fogytak a könnyeim, Dan visszajött, és ott álltunk egymás mellett.

- Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam.

- Köszönöm, hogy elhoztál.

- Megígértem.

 Még így álltunk pár perc csöndben, végül felém fordult és megszólalt.

- Hm… - mosolygott, de nem tudtam miért. – Szeretnél bemutatni Peternek? – kérdezte váratlanul, és ezzel sikerült megint összezavarnia. Körbenéztem. Nem hallottam lépteket. Apám még nem volt sehol, de tudtam, hogy valószínűleg nemsokára itt lesz.

- Nem – vágtam rá, és olyan képet vágott, mint akit zavarna a dolog, de aztán rám nézett.

- Várjalak meg?

- Szerintem, jobb, ha ma apával megyek haza. – válaszoltam. Bólintott, majd mosolyogva csóválta a fejét, és már el is tűnt. Ekkor hallottam meg apa lépteinek hangjait, amik mögülem jöttek.

- Breann? – lepődött meg Peter, mikor ideért.

- Szia, apa. – mosolyogtam rá.

- Jól vagy?

- Igen. Te?

- Megvagyok. – válaszolta, majd elgondolkozott. - Sajnálom, hogy nem töltünk együtt annyi időt, de… - folytatta volna, de félbeszakítottam.

- Dolgoznod kell apa, nekem pedig tanulnom. – füllentettem, mert mindig hamar befejeztem a házi feladatokat.

- Rendben. – bólintott, majd körülnézett. – Te, hogy, hogy itt vagy?

- Egy barátom, hozott el. Már elment.

- Akkor sikerült, barátokat szerezned. Ennek örülök. – Még beszélgettünk pár percig, majd együtt megtisztítottuk a sírt, ami persze most is tiszta volt, eldobtuk a rózsákat, amik már elszáradtak, a földben lévő virágokat meglocsoltuk, és mindkettőnknek jó kedve lett. Végig beszélgettünk és nevettünk egymáson, és együtt. Mikor indulni készültünk, apa még visszafordult, anyuhoz és azt suttogta:

- Köszönöm. – Tudtam, azt köszöni anyának, hogy én itt lehetek vele. Visszamentem apu mellé, megfogtam a kezét, és együtt, indultunk el az autóig.

   Mikor hazaértünk, délután egy óra volt, és Schott, már várt a verandán ülve. Nagyon örültem, hogy itt van.

- Na, végre. Mondta megkönnyebbülten, és mosolyogva az égnek emelte a szemét.

- Szia Schott. – mosolyogtam.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte.

- Változatlan – nevettem – és nálad?

- Nálam is.

- Helló Schott! – köszönt apám, miközben, pakolta kifelé a cuccokat a kocsiból, valószínűleg arra várt, hogy Schott megkérdezze, segítsen-e, de én tudtam, hogy úgysem kérdezi meg.

- Helló Peter!

- Na, gyere és tedd magad hasznossá – mondta Peter. Schott segített bepakolni. Én is segíteni akartam, de csak a kisebb, nyugodtan eltörhető dolgokat adták nekem ide. Azt mondták, hogy a többi nehéz, de igazából csak nem akarták, hogy elejtsem, vagy ki tudja, mit tegyek velük. Mikor készen lettünk a pakolással, és megcsináltam a vacsorát, ami pillanatok alatt elfogyott, Schott jóvoltából, mert többet eszik, mint én és apa együttvéve, felmentünk a szobámba. Én az ágyamon feküdtem, és elkezdtem olvasni azt a könyvet, amit már rengetegszer kiolvastam. Schott pedig egy órával ezelőtt kapcsolta be a laptopomat, és hozzá se lehet szólni, mert éppen valami fontosat néz.

- Holnap eljössz hozzánk. – jelentette ki váratlanul, megszakítva az általa létrehozott hosszú csendet.

- Mm… Oké. Mit nézel annyira? Eddig hozzád se lehetett szólni. – kérdeztem, leperdültem az ágyról és odaálltam mellé. Ránéztem a laptopra, és felvontam a szemöldökömet.

- Mi van? – kérdezte – lemaradtam a tegnapi meccsről, és meg kellett néznem az eredményt. – magyarázta.

Visszafeküdtem az ágyra. Megnézett még valamit a laptopon, majd kikapcsolta, és mellém feküdt.

- Mit olvasol? – kérdezte, a könyv elejét felé fordítottam, mert épp egy jó résznél tartottam, amit nem akartam félbehagyni. Hagyta, hogy elolvassam a részt, majd letettem a könyvet magam mellé, és felé fordultam.

- Miért akarod, hogy elmenjek hozzátok? – kérdeztem, mert hirtelen ez jutott az eszembe.

- Hát először is, mert mindig én vagyok itt, és mert, anyám kikészül, hogy milyen illetlen vagyok, hogy miért nem hívlak el titeket. Szóval vegyétek, úgy hogy meg vagytok hívva.

- Peter nem hiszem, hogy ráér.

- Nem baj, viszont te jöhetsz, persze csak ha van kedved. – mondta könnyedén.

- Oké.

- Rögtön suli után? – kérdezte.

- Elviszel?

- Természetesen.

- Rendben. – milyen jó érzés volt végre, látni Schottot. Ha egy napig nem látom olyan, mintha évekig nem találkoztunk volna.

- Éhes vagyok – jelentette ki Schott.

- De hiszen, most ettél. – csodálkoztam. Hogy fér bele ennyi kaja?

- Annak már két órája Bree. – mondta szinte már kétségbeesve. Miért ilyen furcsák itt az emberek?

- Lent van kaja. Egyél.

- Kösz, de inkább haza megyek. Megígértem Bobnak, hogy segítek összeszerelni valami új hülyeséget, amiért odavan.

- Biztos?

- Aha. – mondta, közben felálltunk és elindultunk. Kinyitotta a szobaajtómat, kimentünk, és hallottam, ahogy apa kint beszél valakivel. A lépcsők felé vettük az irányt. Megbotlottam, és esni kezdtem le a lépcsőn, de mielőtt a fejem elérte volna a lépcsőt, valami forró égette a karomat, és ebben a percben éreztem, hogy biztos talaj van a lábam alatt. Schott elkapott. A keze olyan, forró volt, hogy szinte perzselte a bőrömet. Kétségbe esetten néztem rá.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Én? – nézett rám döbbenve, mire a karomat markoló kezére néztem. – Ja, bocs.

- Nem vagy lázas? Valami nincs rendben, olyan forró vagy. – megérintettem a homlokát, a kezem végigsimított az arcán, és végül magam mellé hullott, de nem sokáig volt ott, mert máris kapkodni kezdtem. Visszafutottam a lépcsőn, berontottam a fürdőbe, és a kis gyógyszeres táskában kezdtem turkálni. A kezem, úgy remegett, hogy alig tudtam kivenni a tokjából a lázmérőt.

- Mi a baj? – kérdezte, meglepődve.

- Még kérdezed Schott? Tűzforró vagy. – mondtam riadozva és átnyújtottam neki a lázmérőt.

- Na, ne csináld Bree! – figyelmeztetett Schott és kezdett dühbe esni. Remegett a keze, és összeszorított fogán keresztül vette a levegőt.

- Mi bajod? Nem érted, hogy van veled valami? Mérd már meg a lázadat! – ordítottam, már majdnem sírva. Mi baja lehet? Már teljes teste remegett, és futni kezdett.

- Hova mész? – sikítottam, és elindultam utána. Most már sírtam. Gyors volt. Olyan gyors, hogy mire leértem a lépcsőn ő már az ajtóban volt.

- Holnap találkozunk. – próbálta nyugodtan mondani, ami nem ment. Elkezdtem futni, és mire én is kiértem, Schott már nem volt sehol, de helyette ott volt, apa és Bob. Apának az arcán rémület, kétségbeesés, Bob arcán pedig csupán kíváncsiság tükröződött. Nem is aggódik a saját fiáért? – gondoltam, de nem agyaltam ezen csak egy másodperc töredékéig.

- Hova tűnt Schott? – kérdeztem tőlük a könnyeim között.

- Hazament. – vágta rá Bob, és Peter zavartan bólintott, valószínűleg nem volt igaz csak engem akarnak nyugtatni, és ezért értett apa egyet Bobbal.

- Most megyek – közölte Bob, és kezet fogott Peterrel. – Viszlát Breann.

- Bob! – szóltam utána, mikor már majdnem a kocsijához ért. Várt, én pedig odafutottam, mert nem akartam kiabálni. – Schott… - kezdtem de félbeszakított.

- Semmi baja. Jól van. Tényleg, csak könnyen felhúzza magát és ilyenkor, jobb ha nincs a közeledben. – mondta.

- Tessék? – kérdeztem, mert nem értettem, és már nagyon elegem volt ezekből a titkokból

- Holnap várunk, Breann, ha el szeretnél jönni, de most mennem kell. Schott miatt pedig ne aggódj, mint már mondtam, semmi baja. – mondta, figyelmen kívül hagyva kérdésemet, beszállt a kocsiba és elment. Én meg csak ott álltam az autó után bámulva.

- Minden rendben? – kérdezte apa, mikor lefürödtem, és lementem a lázmérőért amit Schott letett az asztalra.

- Mit mondott Bob? Mi baja Schottnak? – kérdeztem, mert hallottam, amikor Peter felhívta Bobot.

- Azt mondta, ideges lett. Teljesen bekattant, és elment, de már otthon van. – Felelte. Bólintottam és felmentem a szobámba. Bebújtam az ágyba, de alvásról szó sem lehetett. Ilyen állapotban nem.

   Schott bekattant? De hát mitől? És mi baja? Nem létezik, hogy ilyen forró legyen, miközben, Bob állítása alapján semmi baja. És ha volt is valami, amin felhúzhatta magát, miért kellett elmenni? És, ha haza is ment, hogy? Mivel? Hova tűnt ilyen hirtelen? És hogy lehet otthon, amikor futva indult el? Bob felvette útközben? De hát nem is az úton ment ott nem volt senki, pedig csak egy másodperccel előbb ért, ki mint én. Tényleg otthon van? Vagy csak meg akart nyugtatni Bob? Vagy Peter? A gyorsaságról, eszembe jutott Dan is és ekkor már sírtam a kíntól, hogy én nem tudok semmit. Mindenki mondd nekem olyan mondatokat, ami mögött fogalmam sincs, mi rejtőzhet. Mire kéne rájönnöm? Ekkor eszembe jutott valami.

- Úristen! Ezt nem hiszem el! – suttogtam magamnak. Hisztizek? Nem az, lehetetlen, nem szoktam nyavalyogni. Ez, de gáz. – gondoltam, és abbahagytam a sírást.

   Eldöntöttem, hogy holnap, elmegyek Schotthoz, legalább annyira, hogy jól van-e, és, hogy megkérdezzem mi ez az egész. Viszont arra nem volt tervem, hogy ha nem mondja el az igazságot, mit tegyek.

5. rész

Zavaros nap

 Reggel, a párnába fojtott visításomra ébredtem. Korán felkeltem, és semmi  kedvem nem volt még egy napot otthon tölteni, ezért elmentem suliba. Az összes házi feladatot befejeztem, még a jövő hetiből is majdnem mindet, és most is ezt teszem, ugyanis lyukasórám van. Az aulában ülök egy padnál. Az egész épület üres volt, gondolom csak nekünk, van lyukas óránk. A mellettem elterülő szekrénysorok között, három lány beszélgetett, akik elől az erdőbe futottam. A három lány egyszerre bólintott, és az egyik elindult balra. Elizabeth pedig a másik irányba.

- Hé, várj meg Eli – kiáltotta az egyedül maradt lány a barátnőjének. Ekkor felnéztem, és megvártam még Elizabethez ér a lány. Mikor utolérte, együtt indultak el a folyosón, tettek pár lépést és velük szembe Schott közeledett, vártam, hogy idejöjjön, de nem jött. Megállt beszélgetni a két lánnyal. Miért? Fogalmam sem volt mi a válasz, rövid, egyszerű kérdésemre. Mikor végeztek, és a lányok elhagyták, Schott komoly arccal nézte a földet majd, pár perc után felnézett rám, és elvigyorodott. Barna bőrében, vakítóan világítottak fehér fogai. Rögtön idejött hozzám, és leült velem szembe.

- Hello, Bree. – köszönt. Végig nézett fekete ruhámon, és felvonta a szemöldökét.

- Szia. – köszöntem én is, és ki nem mondott kérdésére megráztam a fejem, hogy nem akarok róla beszélni, mire bólintott, majd a könyvekre nézett.

- Fizika? Na ne már!

- Tudod veled ellentétben, én jobb szeretem előbb elvégezni a házi feladataimat, mint utóbb. – közöltem.

- Nem, nem arra mondom. – csóválta a fejét. – A, tanár kijavította a múlt héten írt dolgozatokat.

- Bizony – helyeseltem.

- Áh mindegy, anyám úgyis tudja, hogy nem vagyok jó fizikából.

- Azért annyira rossz nem lehet, majd meglátod. – mosolyogtam rá.

   Mikor kicsengettek, elindultunk fizika órára. A tanár tényleg kiosztotta a dolgozatokat, ami nekem hibátlan lett. Schottnak pedig kettes. Hát mégsem sikerült neki. Ezen kívül, még volt egy matek órám, amin a tanár azt mondta, óra után beszélni akar velem. Jaj nem, még egy matek verseny. Még mielőtt felfoghattam volna, hogy kicsengettek mindenki gyorsan kiviharzott a teremből. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam a tanári asztal felé, ahol Mr. Hill ült. Schott persze megvárt, de a tanár kiküldte a teremből.

- Szóval – állt fel Mr. Hill – az apja elmondta, az igazgatónak, hogy milyen nap van ma. – Hát persze, –gondoltam magamban – hogy nem tudja tartani a száját. Mr. Hill is tudta, hogy ezt gondolom, ezért védeni kezdte, az igazgatót, nehogy valami rosszat mondjon. – Mielőtt feltételezésekbe esne, Miss. Scott, tudnia kell, hogy az igazgató úr, azért mondta el ezt a tragikus történetet, hogy magának könnyítsen. – kérdőn néztem rá. – A tanárok, így nem kérdezgették az órákon, hogy mi a gondja. – magyarázta. Még mindig nem mondtam semmit. – Nagyon sajnálom a történteket, és fogadja el őszinte részvétemet. – kérte szomorúan.

- Köszönöm – motyogtam. Nem hiszem el, hogy ezt mondja, bár igazából magam sem tudom miért, de jól esett, főleg úgy, hogy mindegyik tanár tudott róla, de csak – a mostantól kedvenc tanárom – adta részvétét, és ez jól esett. Amúgy meg mindig is csíptem Mr. Hillt, vagy inkább ő engem, mert a legjobb voltam matekból. Mindegy. Apa pedig felhívta az igazgatót, hogy kíméljenek velem. Miért nem gondoltam erre rögtön? Hiszen ez annyira ő.

- Ennyit akartam, Miss. Scott, és remélem nem bántottam meg.

- Nem, - mondtam, de a tanáron látszott, hogy nem hisz nekem. – de tényleg, Mr. Hill, köszönöm. – próbáltam megerőltetni egy mosolyt, ami nem sikerült valami jól.

   Miután végre kiértem a teremből, Schott már vár az iskola ajtajában.

- Na végre! – mondta megkönnyebbülten – Már azt hittem örökre bent maradsz.

- Csak szeretnéd – próbáltam viccesre fordítani a dolgot, ami megint nem sikerült. Ez nem az én napom.

- Na, akkor mehetünk? – kérdezte Schott pár perc után.

- Bocs, Schott de ma nem leszek otthon – mondtam sajnálkozva.

- Semmi vész Bree, akkor csak hazáig kísérlek – vont vállat.

- Nem megyek haza – feleltem görcsösen. – Majd holnap találkozunk – köszöntem el, mire bólintott.

   Gyalog indultam el. Fél úton jártam, mikor már sírva futottam célomig. Mikor elértem ledobtam a táskám, a vizes fűbe, és leültem. Egy óráig csak sírtam, szeretett anyukám sírja előtt, és gondolatban beszéltem hozzá, hátha hallja és megérti mennyire, sajnálom. Mikor már nem sírtam annyira, felnéztem, és egy gyenge mosoly terült szét az arcomon, mely kis idő múlva újra lefelé görbült. Istenem! Apának is milyen fájdalmat okoztam. A rövid ideig tartó mosolyomat, viszont az okozta, hogy apa már járt itt előttem, ezt onnan tudtam, hogy rózsa volt a sírkövön, és pár darab mellette, ami nem fért el rajta. Számolás nélkül is tudom, hogy harmincegy darab csokor volt.

 Ekkor, mögöttem léptek zaját hallottam, mire automatikusan hátranéztem. Tudhattam volna, hogy utánam, jön, hiszen egy szó nélkül engedte, hogy menjek a fejem után.

- Te meg mit keresel itt – hüledeztem. Schott nem mondott semmit, a sírra meredt és a rajta lévő nevet nézte. Az én Anyukám nevét. Mrs. Scott nevét. Ekkor újra sírni kezdtem, és csak úgy záporoztak a könnyeim. Schott, leült mellém a vizes fűbe, és örültem, hogy itt van. Csöndben ültünk pár percig, aztán megszólalt.

- Hogyan történt? – kérdezte, a hangjában a szomorúság minden jelével. Nagy levegőt vettem. Jobb, előbb, mint utóbb – biztattam magamat, és mikor már megtudtam, szólalni, könnyeim közül, elkezdtem.

- Öt éves voltam, mikor meghalt. – kezdtem, és megpróbáltam, folytatni de nem ment, újra folytak a könnyeim. Schott türelmesen várt. Beszédem közben, sokszor elsírtam magam. Ilyenkor ő mindig várta, hogy folytassam. – Anya, eljött értem az oviba. A házunk nem volt messze az óvodától, ezért anya megengedte, hogy melléüljek, ne a gyerekülésembe. Bekötötte az övemet, bezárta az ajtót, és megkerülte az autót, hogy beüljön. Ő is bekötötte magát. Egyébként imádtam azt a kocsit, bár nem volt benne, se, klíma se fűtés, mégis imádtam. Az volt a Mi kocsink. Szóval, anya beindította az autót, és rálépett a gázra. A kezemben a rongyosra szorongatott babám volt. Beszéltem neki, hogy mi történt aznap az oviban, ő pedig nevetett a vicces megjegyzéseimen. Imádtam, ha nevetni látom, ezért igyekeztem felidézni a nevetséges emlékeimet. Beszédem közben, a kezemmel mutogattam el a jeleneteket, mikor kiesett a kezemből a baba, egyenesen anya lábához. Anya azt mondta, hagyjam ott és, majd ha hazaértünk felvesszük, de nem hallgattam rá. Kicsatoltam az övemet, és anya lábához hajoltam. Felvettem a babát, és anyának mutogattam, hogy Megvan, megvan. Azt mondta, gyorsan kössem magam vissza mielőtt, észre vesz a rendőr bácsi, de büszke voltam magamra, annyira, hogy a babát az arcába toltam. Pont a kereszteződésben álltunk, amikor ezt tettem. Anya elindult, és ekkor a nagy kamion dudálni kezdett. Ez az utolsó emlékem róla. Én túléltem, Ő nem – mondtam, arcomat a tenyerembe temetve, és még mindig sírtam. – Ezután már csak arra emlékszem, hogy évekig sírtam miatta. Mikor mondtam, hogy az én hibám, apa elhitette velem, hogy nem én tehetek róla baleset volt, és én hittem neki. Mikor ez a biztonságom megingott, mindig babák százait vette meg nekem, de én nem babáztam többet. Csak fiús játékokat játszottam, a fiúkkal. A lányoktól sikerült eltávolodnom. Minden lány azt kérdezte az óvó nénitől, hogy mi történt velem, de ők nem értették, meg amit mondott nekik. Megutáltak Később aztán, mikor nagyobb lettem, nem volt hova menekülnöm a gondolattól, hogy én okoztam a balesetet. Ekkor mindig a sikításaimra kelt fel, apa is, meg én is. Ismét elkezdte hitetgetni velem, hogy nem az én hibám, de ekkor már nem hittem neki. Várt, hátha egy idő után leszokok a sikítozásról, de nem bírt tovább várni, ezért kijelentette, hogy elköltözünk. Így kerültem ide, ahol jól indultak a dolgok, persze ekkor, még eleinte a régi suliba jártam. Nem sikítottam reggelenként, és mikor észrevettem apa mennyivel nyugodtabb, és boldogabb lett, annyira örültem, hogy próbáltam a legkevesebb gondot okozni neki. Imádtam, ha nevetni látom, akárcsak anyát. Sokkal többet beszéltem vele, és a lányokkal is kijöttem, persze az óta sem fogtam babát a kezemben. Apával eleinte együtt jártunk anya sírjához, ahol mindig azt mondta, beszéljek neki, mert hall engem. Később, viszont egyre szomorúbb lettem, és ekkor azt mondta, menjek egyedül a sírhoz, így jobban merek beszélni hozzá. Megtettem, és jobban éreztem magamat. Ezután még, ma is külön járunk anyához, persze együtt is szoktunk. – a sírra mutattam, ahol a rózsák voltak – Apa mindig azon a napon, mikor anya elment, 31 csokor rózsát hoz, mert anya harmincegy évesen hunyt el, és miután megtisztította – az egyébként mindig tiszta sírt – ráhelyezte a rózsákat. Mikor én kiértem a temetőbe, boldogan vettem észre, hogy apa már járt itt. Apa megkapta az új munkát, ezért nem tudott bevinni az iskolába. Így kerültem hozzátok – böktem meg, mosolyogva, bár még mindig sírtam de nem annyira, mint eddig, és örültem, hogy elmondtam valakinek. – Az álmom tegnap óta visszatér és, ismét sikítok, de megtanultam elfojtani, a párnába. Most apa éppen ezt dolgozza fel, de holnapra jól lesz, mert nem fogja hallani a sikítást. Nem fogok még egyszer csalódást okozni neki. – most már nem sírtam, jólesett kiadni magamból. A kezemmel végigsimítottam a hajamon, és a nyakamnál lelapítottam.

- Szóval, kettes fizika? – váltottam témát.

- Áh, ja. – vont vállat. Gondolkozott még a történetemen aztán megszólalt. – gondolom, majd korrepetálsz. – mondta vigyorogva.

- A-a ne is reménykedj – és vigyora láttán elnevettem magam.

- De komolyan legalább nem kéne kitalálni, sztorikat Peternek.

- Apa ismer téged, Sue-t és Bobot is.( Schott apja) , szóval úgyis megtudná valahonnan ha… - félbehagytam a mondatot, mert széles vigyor terült szét az arcán. – Mi van? Azt sem tudod mit akartam mondani. – fejeztem be. Erre nem válaszolt.

- Tudod – kezdte és elnézett a sír felett – szerintem, Peternek igaza van. Nem a te hibád.

- Kösz, Schott de tudod, hogy nem fogom elhinni.

- Tudom – bólintott. Ezután még pár percig csendben ültünk, majd felállt és kezet nyújtott.

- Na jössz? – kérdezte. Megfogtam a kezét és felálltam. Ekkor a válla felett megpillantottam egy szép arcot, és ettől belém hasított a fájdalom.

- Szeretnék, még pár percet egyedül tölteni – füllentettem – de köszönöm, hogy eljöttél.

- Rendben. Örülök, hogy végül nem bántad meg, hogy eljöttem, de azért sajnálom. – Bólintottam. Schott pedig elment.

    Ekkor lassan, de mégis gyorsan, és könnyedén, elindult felém az, az imádott valaki, akinek nem tudtam a nevét.

- Szia – köszöntem mikor ideért.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- A nap végére, egyre jobban. – feleltem.

- Sze… - kezdte, de elhallgatott, és szomorúan nézett rám. Már megint nem vett levegőt, de hogyan teszi?

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Még kérdezed? – mondta zavarodottan. – Ha nem túl nagy kérés, egy névtelen lénytől, megtennél nekem valamit? – kérdezte bársonyos hangján. Hát persze, hogy megteszek neki valamit, sőt:

- Bármit – mondtam ki az igazságot.

- Kérlek, … Könyörgök, ne hidd azt, hogy a te hibád.

- … csak azt nem – fejeztem be előbb kimondott szavamat. Bólintott, és elindult, arra amerről jött.

- Kérlek, várj, - mondtam alig halhatóan, és megfordult olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – hagy magyarázzam meg miért. – kérleltem, és visszaültem a vizes fűre, mire a szemét az égnek fordította és a táskámban kezdett el turkálni. Kihúzta belőle, a pulcsimat. Összevont szemmel néztem rá. Könnyedén a fél karjába vett, felemelt, és a másik kezében lévő pulcsit, alám, rakta majd gyengéden ráhelyezett. Leült mellém.

- Hallgatlak – közölte. Sóhajtottam, majd elkezdtem.

- Sok éven keresztül, elhittem, hogy nem az én hibám, talán azért, mert azt akartam gondolni, vagy csak megkönnyíteni apa helyzetét, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy elhittem. – ekkor már sírtam - Később, mikor vettem a bátorságot, és visszagondoltam, mindenre, ami történt, rájöttem, hogy az én hibám, és, hogy apa csak azért mondta végig, mert nem akart megbántani, és tudom, hogy ezt is kellett mondania. Mikor erre a következtetésre, jutottam nem mondtam el apának, de hamar rájött. Azóta nem volt bátorságom, újra visszaemlékezni, az arcokra és semmi másra… - még folytattam volna, de közbevágott.

- Rendben. Felejtsd el, amit kértem. – mondta, könyörgő hangon, és letörölt egy könnycseppet az arcomról. A keze jéghideg volt, és ez jól esett a bőrömnek. Kikényszeríttette, hogy nézzek a szemébe, ami gyönyörű volt, és sötétebb pár árnyalattal. Bólintottam, kérésére. Megkönnyebbülten elengedte az arcomat, és felállt.

- Mennünk kéne – mondta. Körbenéztem. Nem is vettem észre, hogy már ilyen sötét van. Hány óra lehet?

- Szeretnék még maradni egy kicsit. – mondtam.

- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak egyedül, 10-kor? – kérdezte. Este tíz óra? Hogy elment az idő. Ekkor visszanéztem a sírra, amin húsz csokor rózsa volt, a többi tizenegy, mellette a földön elhelyezve. Ő is a sírra nézett, majd megszólalt.

- Ha akarod, holnap visszahozlak, de kérlek, ne kérd, azt, hogy hagyjalak itt.

- Rendben – mondtam. Felállított, én pedig anyukám sírját néztem. A pulcsimat felvette a földről és visszatette a táskámba. Pár perc után felé fordultam, és bólintottam, jelezve, hogy mehetünk. Elindult, de az én lábaimat képtelen voltam indulásra vezényelni. Nem mozdultak. Odajött, hozzám és könnyedén felvett az ölébe.

- Nem… - kezdtem volna tiltakozni, de félbeszakított.

- Semmi gond. Az autóm a közelben van. – nyugtatott meg. Mikor elértük az autóját, ami olyan szép volt, bár fogalmam sincs milyen kocsi, óvatosan belehelyezett, és bezárta az ajtót. Mire észbe kaptam már mellettem is volt, és az autó is ment. Mikor elértük a házunk előtti kanyart megszólaltam.

- Itt állj, meg- mondtam, és lefékezett. Rám nézett.

- Jól vagyok – biztosítottam. – Innen eltalálok a házunkig. Kösz, hogy elhoztál.

- Nem tart sokáig még, megyek egy kanyart – tájékoztatott.

- Tudom, - bólintottam – de Peter, már biztosan vár. Nem baj, ugye? – kérdeztem, és tudta, hogy nem akarom, ha apám meglátna vele.

- Hát akkor, holnap érted jövök. – mondta.

- Köszönöm – feleltem, és kiszálltam a kocsiból.

   Nem telt sok időbe, míg hazaértem, viszont furcsálltam, hogy apa nincs az ajtóban. Bementem a házba, és apa a szobájában már aludt. Bezártam a szobaajtót, és elpakoltam a nappaliba meg a konyhába. Miután kész lettem, felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, fogat mostam, és bebújtam az ágyamba. Anyára gondolva sírtam még pár percig, de aztán már aludtam.

4. rész

Álom és valóság...

Futottam. Nem láttam mi vagy ki elől, de futottam. Az erdőben a fák ágai néha az arcomba csaptak. Az egyensúlyérzékem sem volt biztos, mintha bármelyik percben orra eshetnék, de nem estem el, és saját tempómhoz képest gyors voltam. Úgy száguldottam a fák között, mintha az életem legnagyobb problémája elől menekülnék. A lábam alig érte a földet, máris a következő lépést tettem meg. Próbáltam a leggyorsabb lenni, és nem elesni, ami könnyen ment. Még fáradni sem volt időm. Viszont, azt nem tudtam, ki elől futok, ezért megengedtem magamnak egy pillantást. Hátranéztem, de abban a pillanatban meg is bántam. Nem tudom, hogy ki, de valaki felém, vetette magát, és mint egy puma felém tárta karjait és már csak arra várt, hogy elérjen. Ekkor valaki hangosan felsikított.

  Erre ébredtem fel. Csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt – nyugtatgattam magam. Kiszáradt a torkom. Elindultam inni, és ekkor jöttem rá, hogy én sikítok még mindig. Ekkor, ahogy gondoltam nyílt a szobám ajtaja, és Peter állt rémült képpel. Mikor meglátta, hogy jól vagyok, és ülök az ágyamon megkönnyebbülten sóhajtott, majd újra pánikba esett és odasietett hozzám.

- Breann, kicsim jól vagy? – kérdezte és próbálta leplezni ijedségét.

- Csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt. – ismételtem gondolataimban a szavakat hangosan. Mire apa rögtön elkeseredetten bólintott, sóhajtott még egyet, felállt és kiment a szobámból.

   Utána akartam szólni, hogy félreérti, de nem jött hang a torkomon. Fáradt voltam és aludni akartam, de tudtam, ha elalszok, megint erről fogok álmodni. Öt óra volt. Sajnáltam, hogy apa félreérti a helyzetet, de nem akartam felébreszteni. Vártam.

  Mikor hallottam apa kocsiját elmenni, kijöttem a szobámból és a tegnap eltervezett nagytakarításhoz, kezdtem. A hajamat lófarokba fogtam, és elmentem a szobákba lehúzni a paplan és a párnahuzatot, amiket beledobtam a mosógépbe, és elindítottam. Ezután felporszívóztam és felmostam, majd az ablakokat akartam kezdeni lemosni, amikor valaki kopogott. Biztos Schott az, de miért nem csenget? Mindegy örültem, hogy eljött. Széles vigyor terült el az arcomon, miközben az ajtóhoz siettem, és nyitni kezdtem. Mikor kinyitottam a vigyort, meglepődés váltotta fel.

- Szia – mondta bársonyos hangján.

- Szzz… szia – nyögtem ki végül, és a kezem az ajtóról magam mellé hullott. Álmodok! Hihetetlen! Lehetetlen! Ilyen csak a mesékben van. Az a gyönyörű arc nézett le rám, akit tegnap láttam az erdőben. Ledöbbenten álltam az ajtóban, mozdulni sem tudtam. Lenézett rám majd sóhajtott, és bement a házba. Leült a kanapéra, pont oda ahol tegnap Schott ült, és engem nézett. Néha megengedett magának egy kis mosolyt. Rajtam nevetett!? De hiszen még csak nem is sejtettem, hogy valamikor, bármikor láthatom őt ráadásul úgy, hogy Ő jön ide. De itt volt és rajtam kuncogott, megfordultam, hogy ne lásson, és lassan még mindig döbbenten bezártam az ajtót. Bementem a nappaliba, és ismét az egyes fotelba ültem le. Vártam, hogy mondjon valamit. Bármit, csak szólaljon meg. Abban biztos voltam, hogy én nem fogok megszólalni, nem azért mert nem merek, hanem azért mert még mindig meg voltam döbbenve és tudtam, hogy ebben az állapotban egy értelmes mondatot nem bírnék kinyögni. Úgyhogy vártam. De hiába. Semmi nem történt. Tíz perce csak ott ültünk teljes csendbe, még a szél zúgását is hallani lehetett. Végig őt néztem. Megunhatatlan volt. Tetőtől talpig végignéztem, szőkésbarna haját, aranyszínű szemét, ami most világosabb volt, mint a múltkor. Körülbelül öt perc után észrevettem, hogy nem vesz levegőt, amitől pánikba estem és kinyitottam a számat, hogy beszéljek, de mielőtt kinyithattam volna rám nézett, ezért összezártam a számat. Jól van. Mikor látta, hogy hirtelen rám tört pánikom elszállt, ismét maga elé nézett. Még tíz percig néztem, aztán felálltam – haja alól rögtön felnézett - és nekikezdtem ablakot mosni. A konyhába mentem és felálltam a pultra, hogy elérjem az ablakot. Ekkor felállt, utánam jött és felült a konyhapultra. Az ablakra fújtam az ablaktisztítót, majd újságpapírral elkezdtem törölni. A tetejét alig értem el, ezért lábujjhegyre álltam. Csendben nézte, ahogy végzek majd mikor kész lettem és leszálltam végre megszólalt.

- Most hova megyünk? – kérdezte. Úgy örültem, hogy kibírtam csendben, és ő szólalt meg először, hogy széles vigyor terült szét az arcomon. Büszke mosoly volt.

- Peter szobájába. – mondtam a hangomban olyan lelkesedéssel, mint egy gyerek aki, fáradságos munkája után cukorkát kap. Erre ő is elvigyorodott, felfedve tökéletes fogsorát. Bólintott és elindult a szoba felé. Megdöbbenve láttam, hogy tudja, hol van. Valószínűleg azt is tudja, ki az a Peter és azért nem kérdezte.

- Ezt meg honnan… - kezdtem, de csöndre intett. Nem hiszem el. Itt volt az egész rejtély vele kapcsolatban, és most itt vannak az újabb titkok, amin majd gondolkodhatok.

- Remek – mondtam ki hangosan, mire olyan csibészesen vigyorgott rám, hogy össze-vissza kalimpált a szívem. Amit ő is észrevett, és - már ha ez lehetséges egyáltalán - még szélesebben vigyorgott.

 – Mindegy – mondtam és letöröltem az ablakot. Egész nap takarítottam és ő végig követett, de nem igazán beszéltünk, csak azt kérdezgette hova megyünk? Vagy most mit teszünk? És mikor elmondtam, mindent tudott hol van, amitől kikészültem. Aztán már lassan a csend is idegesített. Annyi mindent akartam kérdezni, de először fel kellett fognom, hogy itt van. Megkérdeztem, hogy hívják, mert erre igazán kíváncsi voltam, de azt mondta felesleges tudnom a nevét. Délben krumplit sütöttem, de ő nem evett azt mondta nem éhes. Délután pedig ugyanúgy ültünk a nappaliban, mint amikor megérkezett.

- Nem tudom, hogy mi értelme ennek az egésznek? – szólaltam meg, fél óra után. Nem bírtam tovább a csöndet, ráadásul adott elég időt, hogy felfogjam, itt van.

- Sok olyan dolog van, amit az emberek értelmetlenül tesznek – mondta szomorúan, mintha ez olyan szörnyű lenne. Nem sokat értettem belőle, de igaza volt.

- Így van.

- Például, elég értelmetlennek tartom, hogy ilyen jó időben, mindig felkapcsolod a lámpát – gondolkozott, majd rám mutatott – és, hogy ennyire meg vagy döbbenve, még mindig.

- Szerintem meg az értelmetlen, hogy – nagy levegőt vettem és már kezdtem volna sorolni, mikor felszisszent. Ekkor kifújtam a levegőt és csak ennyit mondtam. – nem mondod el, hogy hívnak. Ez olyan… - gondolkoztam a jó szón.

- Gyerekes, idegesítő? – javasolta.

- Az nem kifejezés – tájékoztattam, mire elfojtott egy mosolyt.

- Lassan megyek – mondta lassan, és felállt. – Viszont, gondolom. tudod, hogy a krumpli amit sütsz Peternek, éppen odaégett. – ekkor a konyhába szaladtam, ő pedig követett.

- Nem! Teljesen kiment a fejemből – magyarázkodtam, és kidobtam az égett krumplit, majd elgondolkoztam. – Remélem, látlak még.

- A remény hal meg utoljára, nem igaz? – kérdezte mosolyogva, és elindult a bejárathoz kinyitotta az ajtót, megfordult és a szemembe nézett. – Kösz, hogy itt lehettem. – mondta, és hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról.

- Öhm… - lesütött szemmel ráztam meg a fejem. – Nem értem, hogy…

- Nem kell értened – vágott közbe, és reménykedve nézett rám, hogy hagyom a témát. Bólintottam, bár szívesen kérdezgettem volna, de úgysem mondaná el.

- Köszönöm – suttogta, aztán felcsillant a szeme. – Akartam valamit mutatni, de most megyek. – tájékoztatott és elindult.

- Legközelebb ne felejtsd el – mondtam gyorsan, és reménykedve. Visszafordult, és bólintott.

- Legközelebb – nyugtatott meg, rám kacsintott, és az, az imádott csibészes mosoly terült szét az arcán, és most már én is megkönnyebbülten vigyorogtam, hogy látom még. Pislogtam egyet, és mire kinyitottam a szememet, már sehol nem volt senki csak én, ahogy bénán bámulok az útra. Miután észbe kaptam bementem a házba és leültem a kanapéra.

     A legjobb nap amióta ideköltöztem, - gondoltam - de mikor apa hazaért elfelejtettem az este történteket. Ez akkor jutott az eszembe, mikor apa arcán a szomorúság minden jele rajta volt. Sütöttem neki krumplit, de én nem voltam éhes, ezért leültem mellé.

- Apu – kezdtem, de nem tudtam, mit mondjak.

- Hagyd csak – intett le Peter.

- De nem a miatt, sikít…

- Dehogyisnem – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. Mire felszaladtam a szobámba. Miért nem hisz nekem? És miért viselkedek úgy mint egy kisgyerek, aki duzzogva elfut a szobájába? Gyorsan lefürödtem és már az ágyban is voltam.

   Az erdőből az úton voltam. Benne a világ legbékésebb kocsijában. A Mi kocsinkban, ami már darabokra hullott. Újra ötéves voltam. Az oviból hazafelé tartottunk. A kettő, olyan közel volt egymáshoz, hogy anya mellett ültem, nem a gyerekülésbe. A mindig napos városban, aznap nagy vihar volt. Az eső szakadt, a szél pedig úgy fújt, hogy sok fát kidöntött a helyéről. A kezemben a rongyosra szorongatott babám hevert. A játékom kiesett a kezemből, egyenesen anya lábához. Anya mondta, hogy maradjak egy helyben, de én nem tettem. Kikapcsoltam az övemet és lehajoltam a játékért. Felvettem és anya arca elé toltam, hogy megvan, megvan! A kereszteződésben voltunk és anya ment volna ki, de én a játékot mutogattam neki, elindult és ekkor a nagy kamion dudálni kezdett.

- Ááááááááááááááááááá –sikítottam- Neeeem! Sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom! Az én hibám!

- Breann, kelj fel nincsen semmi baj! Hát persze, hogy nem a te hibád, sosem volt a te hibád kincsem. – nyugtatott apa.

- Sajnálom, apa! Az én hibám – nyöszörögtem a könnyeim között, és apához bújtam.

- Nem, dehogyis. Semmi baj nyugodj meg. – kérlelt. Próbáltam abbahagyni a sírást és miután abbahagytam, próbáltam megnyugtatni apát, hogy jól vagyok.

- Jól vagyok – suttogtam. Elengedtem és visszabújtam a paplan alá.

- Hát persze. – suttogta ő is, és kiment. Nem hiszem el! Kezdődik, előröl az egész. Mit tettem? Szegény apa, pedig azt hitte normális, leszek, és előröl, kezdhetem az életem, bár ezt ő sem gondolhatta komolyan. Teljesen. Ma éjjel visszaaludtam. 

3. rész

  Már megint...

Reggel felkeltem. Semmi bajom nincs szóval valószínűleg feleslegesen töltöm itthon az időmet, de ha már itthon vagyok takarításhoz kezdek. Apu úgysem takarított a héten. Bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, és ekkor olyan hirtelen lett hányingerem,hogy még levegőt se volt időm venni. Ilyenkor a friss levegő segít. A lépcsőn lefutottam, át a nappalin, még cipőt se húztam nehogy közbe idehányjak, és kirontottam az ajtón. Egyenesen befutottam az erdőbe, és mikor már bent voltam a hirtelen rosszullétem már el is múlt. Jólesett ahogy a hideg szél végigjárt rajtam, és ahogy lábaimat a vizes fű simogatja.

   Ekkor egy arc közeledett felém. Egy fiúé volt, egy… gyönyörű fiú arca. Sosem értettem ha valaki azt mondta egy fiúra, hogy cuki, szép vagy gyönyörű, de ő gyönyörű volt. Nem tudom miért de az volt. Fehér bőrében világított aranyszín szeme, és ez tökéletesen illett szőkésbarna hajához.                               

    Nem mozdultam, nehogy elriasszam ezt a gyönyörű arcot. Felém lépett. Nagyon lassan kinyújtottam a kezem felé, hogy jelezzem nem félek és, reménykedtem , hogy elég közel jön ahhoz, hogy megérintsem. Még egy lépést tett felém. Akaratom ellenére én is felé léptem, a kezem még mindig nyújtva. Nem ijesztettem el, ezért megpróbálkoztam még egy lépéssel, de mielőtt még léphettem volna már nem volt ott. Riadtan körülnéztem. Kétszer körbefordultam, és a fa tetején ismét egy résnyi napfényt töltött be tökéletes alakja. Felfelé néztem, és próbáltam átgondolni mi is történt ebben a gyorsan lezajló percben. Úgy éreztem nincs sok időm, és ha nem szólok semmit el megy, de ha mondanék valamit vajon nem menne el? A kérdésemre gyors választ kaptam, mert már el is ment. Vagyis gondolom, mert olyan hirtelen ment el, hogy észre sem vettem. Egy helyben álltam és vártam. Nem tudom mire, de vártam. Talán arra, hogy visszajön, de nem jött. Öt teljes percig csak gondolkoztam mit is kéne csinálnom.

- Lehetetlen – motyogtam a gondolataimnak. Gondolkodásomból a vizes föld terelte el a figyelmemet. A lábam le van fagyva, alig érzem.

   Visszamentem a házba és csináltam magamnak egy forró teát, ami láthatólag olyan forró lett, hogy felmentem az emeletre és elterveztem, hogy lezuhanyozok. Mikor elkészültem kiszálltam és magam köré csavartam a törölközőt. Bementem a szobámba, megtörölköztem majd a törölközőt vizes hajam köré tekertem, és felöltöztem. Visszamentem a fürdőbe és megszárítottam a hajamat. Csengettek. Ki lehet az ilyenkor? Talán a szomszédok akarnak csevegni? Kinyitottam az ajtót. Bárkire gondoltam volna csak rá nem.

- Mit keresel itt Schott? – kérdeztem meglepetten.

- Neked is jó reggelt – mondta boldogan majd, félig vizes hajamra mutatott – Talán rosszkor jöttem?

- Ami azt illeti nem a legjobbkor – feleltem, és kezdtem becsukni az ajtót hátha nem tart vissza – Majd később beszélünk – próbáltam barátságos hangnemet megütni.

- Egy biztos – kezdte és kinyitotta a félig becsukott ajtót – soha ne próbálkozz a színészi karrierrel.

Kérdőn néztem rá.

- Nem hazudsz valami jól – magyarázta – sőt azt kell, mondjam nem is tudsz hazudni.

Beszédre nyitottam a számat de összezártam mert igaza volt ,sosem hazudtam jól és nem is fog ez menni nekem. Sem a színészet.

- Szóval mit akarsz – kíváncsiskodtam. A hátam mögé nézett.

- Bemehetek? – kérdezte. Kinyitottam az ajtót, és mint a régi filmekben kezemmel illedelmesen intettem csak azt felejtettem ki, hogy Uram? Bement a nappaliba és a kanapéra ült. Becsuktam az ajtót megfordultam bementem a nappaliba, megálltam és rá néztem. A maga mellett lévő üres helyet megkocogtatta jelezve, hogy üljek mellé. Elindultam és a legközelebbi egyszemélyes fotelba ültem, mire Schott vigyorgó képpel rázta a fejét. Láthatólag jól mulatott gyerekes viselkedésemen. Mindegy.

   Vártam, hogy elkezdje, mit akar, de nem szólalt meg. A csend ilyenkor már általában kínos szokott lenni, de ez valahogy Schottal mindig kimaradt. Végül már a csend is annyira felidegesített, hogy én szólaltam meg:

- Tehát azért jöttél ide, hogy elmondd, rosszul hazudok, és most idegesíteni akarsz azzal, hogy csöndben ülsz, és nem mondod el miért jöttél, azért mert…. – nem szakított félbe. Várta, hogy befejezzem a hirtelen rám törő dühkitörésemet. - mert… Miért is? 

Megint nevetett rajtam.

- Nem. Azért jöttem, hogy... – Ő is gondolkozott. – elmondjam a házit. – mondta és büszke volt magára, amiért így rögtönzött.

- Mára tudom, mi a házi a holnapit meg még te sem tudod Schott. Szépen kérlek, mondd el, hogy mit akarsz, nincs most ehhez kedvem.

- Nem volt kedvem iskolába menni, ezért gondoltam megnézem hogy vagy.

- Várj csak.. te azért nem vagy iskolába, mert nem volt kedved menni? Ezt mégis, hogy képzeled?

- Nyugalom. Anyám tud róla, és egy napba senki nem hal bele.

- Mindegy. – mondtam és nagyot sóhajtottam. Schott gyomra korgott amin önkéntelenül is elnevettem magamat. Úgy látszik a dühöm elpárolgott és jókedvem lett – Kérsz enni? – kérdeztem nevetve.

- Nem kösz. Inkább hazamegyek- felelte és már indult is. Ez váratlanul ért eddig azt kívántam bár eltűnne, de most mit meg nem tennék érte, ha maradna.

- Ne! – csúszott ki a számon, és Schott szája felfelé görbült, megfordult. Engem nézett. Elkomolyodtam és, próbáltam olyan fejet vágni mintha nem érteném, miért néz így.

- Rendben. – Bólintott és teljes nyugalom töltött el, pedig nem voltam nyugtalan. – Nos, akkor mi a kaja? –kérdezte.

   Bementünk a konyhába és kiraktam a tegnapi Lasagne maradékot meg az öt szelet sütit, amit apa ma reggel vett nekem, és kettéöntöttem a teát, amit forrón akartam meg inni de már rég kihűlt. Leült az asztalhoz és várt még én is leülök.

- Én a desszerttel kezdek- jelentettem ki.

- És ennek van valami oka?

- Értelmetlennek tartom várni. Mi van, ha lasagne evés közben ér a halál?

- Fennáll ez a veszély?

- Nem kizárt. Embóliát kapok, meteor csap a házba. Meghalok anélkül, hogy megehettem volna azt, amit a legjobban kívántam.

- Hm, ennek az esélye ...- kezdte, de félbeszakítottam.

- Tudod, mit garantáld nekem, esküdj a lelked halhatatlanságára, hogy túlélem a főfogást –ekkor elvigyorodott – és akkor várok a desszertig.

- Ehm… - vigyorgott bolond beszédem hallatán.

- De –szakítottam félbe ismét – mielőtt válaszolsz, ha meghalok, azzal a tudattal kell tovább élned, hogy nemcsak hogy becsaptál, de megfosztottál az egyetlen utolsó örömömtől is – mosolyogva rázta a fejét - az utolsó kívánságomtól. Kész lennél ekkora felelősséget vállalni az igazadért?

Még mindig mosolygott, de nem nevetett hangosan. A szemembe nézett és gondolkozott mit mondhatna rá. Erre nincs mit mondani, ezért gondoltam megszólalok én, kimentve kínos helyzetéből, ami kettőnk között sosem volt kínos, ahogy most sem. Ekkor a magam elé vett sütire nézett.

- Nyugi kapsz belőle – mondtam viccelődve, mire még mindig mosolygott.

     Miután végeztünk még pár óráig beszélgettünk. Elmondta, hogy az anyukája Sue, Peter munkatársa, és hogy, ő is állandóan dolgozik. Mikor célzást tettem milyen magas, eléggé felhúzta magát, amit nem tudtam mire vélni, majd elmondta, hogy 170 cm magas. Arról is kérdezgetett, hogy mikor költöztünk ide, és miért mire csak azt mondtam, hogy apa jobb munkahelyet kapott, ami igaz volt...csak nem a teljes igazság. Még beszélgettünk dolgokról, aztán azt mondta most már hazamegy, mert Sue biztosan aggódik. Mire én is mondtam, hogy Peter sem marad sokáig az új munkahelyén. Korán hazajön, mert beteg vagyok, és itthon folytatja a munkát. Ennek semmi értelme nem volt, de őt megnyugtatta.

- Bocs, hogy rosszkor jöttem – mondta széles vigyorral az arcán.

- Igazából jó, hogy… öm kösz, hogy megmutattad a leckét – mondtam én is az ő szavait idézve, mire mindketten elnevettük magunkat. Olyan könnyű volt beszélni Schottal bármiről, mint lélegzetet venni, és olyan sok mindent tud rólam, amit még csak meg sem említettem neki. Ekkor Peter autójának hangja hallatszott. Leparkolt kiszállt az autóból és a ház felé tartott, ahol mi álltunk.

- Kösz, hogy megmutattad a leckét – mondtam, ismét mert nem akartam apával erről beszélni, és azt sem szeretem volna, ha azt hiszi Shott az új fiúm. Schott pedig úgy nevetett mintha nem tudná, hogy apa itt jön mögöttünk.

- Semmiség – mondta, majd apámhoz fordult – Helló Peter – biccentett felé. Ekkor összezavarodtam. Ismerik egymást? Hát ezért nevetett Schott annyira.

- Szevasz Schott. – mondta Peter – mi a helyzet?

- Semmi új. Sue már elindult hazafelé?

- Igen. Azt mondta reméli otthon vagy.

- Hát akkor menj, ne hagyd, hogy aggódjon – mondtam. Schott bólintott és elindult. Gyalog jött? Az lehetetlen, hiszen a város másik végén lakik. Csak néztem utána.

- Na, mi van Bree? Nem jössz? – bökött meg apa, mert nem válaszoltam egyből.

- Ja, persze. Apa?

- Igen? – kérdezte, mert nem folytattam és ment be a házba.

- Nem tudod, hogy jött Schott? – kérdeztem és a hátam mögé mutattam.

- Gondolom Sue rakta ki munka előtt. Most pedig biztos lesétál a kisboltig és majd felveszi valaki. Sue azt mondta kicsit náthás, ezért nem megy suliba és átjön hozzád, hogy segítsen a házidban, amit nem tudtál. – magyarázta. Ah, szóval nem tudtam a házimat, amit már rég befejeztem? Mindegy. Legalább jó volt a napom.

- Aha, megcsináltam a feladatot – motyogtam.

   Bementünk apa lezuhanyozott, amíg én megcsináltam a vacsorát. Ettünk, majd apa leült dolgozni. Lezuhanyoztam, lementem apához. Odaültem mellé pár lapot kitöltöttem, amit lehetett nekem is, és közben beszélgettem vele. Miután kész lettem megköszönte én pedig elmentem aludni. Nem kellet sok idő, már aludtam is.