4. rész

Álom és valóság...

Futottam. Nem láttam mi vagy ki elől, de futottam. Az erdőben a fák ágai néha az arcomba csaptak. Az egyensúlyérzékem sem volt biztos, mintha bármelyik percben orra eshetnék, de nem estem el, és saját tempómhoz képest gyors voltam. Úgy száguldottam a fák között, mintha az életem legnagyobb problémája elől menekülnék. A lábam alig érte a földet, máris a következő lépést tettem meg. Próbáltam a leggyorsabb lenni, és nem elesni, ami könnyen ment. Még fáradni sem volt időm. Viszont, azt nem tudtam, ki elől futok, ezért megengedtem magamnak egy pillantást. Hátranéztem, de abban a pillanatban meg is bántam. Nem tudom, hogy ki, de valaki felém, vetette magát, és mint egy puma felém tárta karjait és már csak arra várt, hogy elérjen. Ekkor valaki hangosan felsikított.

  Erre ébredtem fel. Csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt – nyugtatgattam magam. Kiszáradt a torkom. Elindultam inni, és ekkor jöttem rá, hogy én sikítok még mindig. Ekkor, ahogy gondoltam nyílt a szobám ajtaja, és Peter állt rémült képpel. Mikor meglátta, hogy jól vagyok, és ülök az ágyamon megkönnyebbülten sóhajtott, majd újra pánikba esett és odasietett hozzám.

- Breann, kicsim jól vagy? – kérdezte és próbálta leplezni ijedségét.

- Csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt. – ismételtem gondolataimban a szavakat hangosan. Mire apa rögtön elkeseredetten bólintott, sóhajtott még egyet, felállt és kiment a szobámból.

   Utána akartam szólni, hogy félreérti, de nem jött hang a torkomon. Fáradt voltam és aludni akartam, de tudtam, ha elalszok, megint erről fogok álmodni. Öt óra volt. Sajnáltam, hogy apa félreérti a helyzetet, de nem akartam felébreszteni. Vártam.

  Mikor hallottam apa kocsiját elmenni, kijöttem a szobámból és a tegnap eltervezett nagytakarításhoz, kezdtem. A hajamat lófarokba fogtam, és elmentem a szobákba lehúzni a paplan és a párnahuzatot, amiket beledobtam a mosógépbe, és elindítottam. Ezután felporszívóztam és felmostam, majd az ablakokat akartam kezdeni lemosni, amikor valaki kopogott. Biztos Schott az, de miért nem csenget? Mindegy örültem, hogy eljött. Széles vigyor terült el az arcomon, miközben az ajtóhoz siettem, és nyitni kezdtem. Mikor kinyitottam a vigyort, meglepődés váltotta fel.

- Szia – mondta bársonyos hangján.

- Szzz… szia – nyögtem ki végül, és a kezem az ajtóról magam mellé hullott. Álmodok! Hihetetlen! Lehetetlen! Ilyen csak a mesékben van. Az a gyönyörű arc nézett le rám, akit tegnap láttam az erdőben. Ledöbbenten álltam az ajtóban, mozdulni sem tudtam. Lenézett rám majd sóhajtott, és bement a házba. Leült a kanapéra, pont oda ahol tegnap Schott ült, és engem nézett. Néha megengedett magának egy kis mosolyt. Rajtam nevetett!? De hiszen még csak nem is sejtettem, hogy valamikor, bármikor láthatom őt ráadásul úgy, hogy Ő jön ide. De itt volt és rajtam kuncogott, megfordultam, hogy ne lásson, és lassan még mindig döbbenten bezártam az ajtót. Bementem a nappaliba, és ismét az egyes fotelba ültem le. Vártam, hogy mondjon valamit. Bármit, csak szólaljon meg. Abban biztos voltam, hogy én nem fogok megszólalni, nem azért mert nem merek, hanem azért mert még mindig meg voltam döbbenve és tudtam, hogy ebben az állapotban egy értelmes mondatot nem bírnék kinyögni. Úgyhogy vártam. De hiába. Semmi nem történt. Tíz perce csak ott ültünk teljes csendbe, még a szél zúgását is hallani lehetett. Végig őt néztem. Megunhatatlan volt. Tetőtől talpig végignéztem, szőkésbarna haját, aranyszínű szemét, ami most világosabb volt, mint a múltkor. Körülbelül öt perc után észrevettem, hogy nem vesz levegőt, amitől pánikba estem és kinyitottam a számat, hogy beszéljek, de mielőtt kinyithattam volna rám nézett, ezért összezártam a számat. Jól van. Mikor látta, hogy hirtelen rám tört pánikom elszállt, ismét maga elé nézett. Még tíz percig néztem, aztán felálltam – haja alól rögtön felnézett - és nekikezdtem ablakot mosni. A konyhába mentem és felálltam a pultra, hogy elérjem az ablakot. Ekkor felállt, utánam jött és felült a konyhapultra. Az ablakra fújtam az ablaktisztítót, majd újságpapírral elkezdtem törölni. A tetejét alig értem el, ezért lábujjhegyre álltam. Csendben nézte, ahogy végzek majd mikor kész lettem és leszálltam végre megszólalt.

- Most hova megyünk? – kérdezte. Úgy örültem, hogy kibírtam csendben, és ő szólalt meg először, hogy széles vigyor terült szét az arcomon. Büszke mosoly volt.

- Peter szobájába. – mondtam a hangomban olyan lelkesedéssel, mint egy gyerek aki, fáradságos munkája után cukorkát kap. Erre ő is elvigyorodott, felfedve tökéletes fogsorát. Bólintott és elindult a szoba felé. Megdöbbenve láttam, hogy tudja, hol van. Valószínűleg azt is tudja, ki az a Peter és azért nem kérdezte.

- Ezt meg honnan… - kezdtem, de csöndre intett. Nem hiszem el. Itt volt az egész rejtély vele kapcsolatban, és most itt vannak az újabb titkok, amin majd gondolkodhatok.

- Remek – mondtam ki hangosan, mire olyan csibészesen vigyorgott rám, hogy össze-vissza kalimpált a szívem. Amit ő is észrevett, és - már ha ez lehetséges egyáltalán - még szélesebben vigyorgott.

 – Mindegy – mondtam és letöröltem az ablakot. Egész nap takarítottam és ő végig követett, de nem igazán beszéltünk, csak azt kérdezgette hova megyünk? Vagy most mit teszünk? És mikor elmondtam, mindent tudott hol van, amitől kikészültem. Aztán már lassan a csend is idegesített. Annyi mindent akartam kérdezni, de először fel kellett fognom, hogy itt van. Megkérdeztem, hogy hívják, mert erre igazán kíváncsi voltam, de azt mondta felesleges tudnom a nevét. Délben krumplit sütöttem, de ő nem evett azt mondta nem éhes. Délután pedig ugyanúgy ültünk a nappaliban, mint amikor megérkezett.

- Nem tudom, hogy mi értelme ennek az egésznek? – szólaltam meg, fél óra után. Nem bírtam tovább a csöndet, ráadásul adott elég időt, hogy felfogjam, itt van.

- Sok olyan dolog van, amit az emberek értelmetlenül tesznek – mondta szomorúan, mintha ez olyan szörnyű lenne. Nem sokat értettem belőle, de igaza volt.

- Így van.

- Például, elég értelmetlennek tartom, hogy ilyen jó időben, mindig felkapcsolod a lámpát – gondolkozott, majd rám mutatott – és, hogy ennyire meg vagy döbbenve, még mindig.

- Szerintem meg az értelmetlen, hogy – nagy levegőt vettem és már kezdtem volna sorolni, mikor felszisszent. Ekkor kifújtam a levegőt és csak ennyit mondtam. – nem mondod el, hogy hívnak. Ez olyan… - gondolkoztam a jó szón.

- Gyerekes, idegesítő? – javasolta.

- Az nem kifejezés – tájékoztattam, mire elfojtott egy mosolyt.

- Lassan megyek – mondta lassan, és felállt. – Viszont, gondolom. tudod, hogy a krumpli amit sütsz Peternek, éppen odaégett. – ekkor a konyhába szaladtam, ő pedig követett.

- Nem! Teljesen kiment a fejemből – magyarázkodtam, és kidobtam az égett krumplit, majd elgondolkoztam. – Remélem, látlak még.

- A remény hal meg utoljára, nem igaz? – kérdezte mosolyogva, és elindult a bejárathoz kinyitotta az ajtót, megfordult és a szemembe nézett. – Kösz, hogy itt lehettem. – mondta, és hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról.

- Öhm… - lesütött szemmel ráztam meg a fejem. – Nem értem, hogy…

- Nem kell értened – vágott közbe, és reménykedve nézett rám, hogy hagyom a témát. Bólintottam, bár szívesen kérdezgettem volna, de úgysem mondaná el.

- Köszönöm – suttogta, aztán felcsillant a szeme. – Akartam valamit mutatni, de most megyek. – tájékoztatott és elindult.

- Legközelebb ne felejtsd el – mondtam gyorsan, és reménykedve. Visszafordult, és bólintott.

- Legközelebb – nyugtatott meg, rám kacsintott, és az, az imádott csibészes mosoly terült szét az arcán, és most már én is megkönnyebbülten vigyorogtam, hogy látom még. Pislogtam egyet, és mire kinyitottam a szememet, már sehol nem volt senki csak én, ahogy bénán bámulok az útra. Miután észbe kaptam bementem a házba és leültem a kanapéra.

     A legjobb nap amióta ideköltöztem, - gondoltam - de mikor apa hazaért elfelejtettem az este történteket. Ez akkor jutott az eszembe, mikor apa arcán a szomorúság minden jele rajta volt. Sütöttem neki krumplit, de én nem voltam éhes, ezért leültem mellé.

- Apu – kezdtem, de nem tudtam, mit mondjak.

- Hagyd csak – intett le Peter.

- De nem a miatt, sikít…

- Dehogyisnem – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. Mire felszaladtam a szobámba. Miért nem hisz nekem? És miért viselkedek úgy mint egy kisgyerek, aki duzzogva elfut a szobájába? Gyorsan lefürödtem és már az ágyban is voltam.

   Az erdőből az úton voltam. Benne a világ legbékésebb kocsijában. A Mi kocsinkban, ami már darabokra hullott. Újra ötéves voltam. Az oviból hazafelé tartottunk. A kettő, olyan közel volt egymáshoz, hogy anya mellett ültem, nem a gyerekülésbe. A mindig napos városban, aznap nagy vihar volt. Az eső szakadt, a szél pedig úgy fújt, hogy sok fát kidöntött a helyéről. A kezemben a rongyosra szorongatott babám hevert. A játékom kiesett a kezemből, egyenesen anya lábához. Anya mondta, hogy maradjak egy helyben, de én nem tettem. Kikapcsoltam az övemet és lehajoltam a játékért. Felvettem és anya arca elé toltam, hogy megvan, megvan! A kereszteződésben voltunk és anya ment volna ki, de én a játékot mutogattam neki, elindult és ekkor a nagy kamion dudálni kezdett.

- Ááááááááááááááááááá –sikítottam- Neeeem! Sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom! Az én hibám!

- Breann, kelj fel nincsen semmi baj! Hát persze, hogy nem a te hibád, sosem volt a te hibád kincsem. – nyugtatott apa.

- Sajnálom, apa! Az én hibám – nyöszörögtem a könnyeim között, és apához bújtam.

- Nem, dehogyis. Semmi baj nyugodj meg. – kérlelt. Próbáltam abbahagyni a sírást és miután abbahagytam, próbáltam megnyugtatni apát, hogy jól vagyok.

- Jól vagyok – suttogtam. Elengedtem és visszabújtam a paplan alá.

- Hát persze. – suttogta ő is, és kiment. Nem hiszem el! Kezdődik, előröl az egész. Mit tettem? Szegény apa, pedig azt hitte normális, leszek, és előröl, kezdhetem az életem, bár ezt ő sem gondolhatta komolyan. Teljesen. Ma éjjel visszaaludtam. 

3. rész

  Már megint...

Reggel felkeltem. Semmi bajom nincs szóval valószínűleg feleslegesen töltöm itthon az időmet, de ha már itthon vagyok takarításhoz kezdek. Apu úgysem takarított a héten. Bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, és ekkor olyan hirtelen lett hányingerem,hogy még levegőt se volt időm venni. Ilyenkor a friss levegő segít. A lépcsőn lefutottam, át a nappalin, még cipőt se húztam nehogy közbe idehányjak, és kirontottam az ajtón. Egyenesen befutottam az erdőbe, és mikor már bent voltam a hirtelen rosszullétem már el is múlt. Jólesett ahogy a hideg szél végigjárt rajtam, és ahogy lábaimat a vizes fű simogatja.

   Ekkor egy arc közeledett felém. Egy fiúé volt, egy… gyönyörű fiú arca. Sosem értettem ha valaki azt mondta egy fiúra, hogy cuki, szép vagy gyönyörű, de ő gyönyörű volt. Nem tudom miért de az volt. Fehér bőrében világított aranyszín szeme, és ez tökéletesen illett szőkésbarna hajához.                               

    Nem mozdultam, nehogy elriasszam ezt a gyönyörű arcot. Felém lépett. Nagyon lassan kinyújtottam a kezem felé, hogy jelezzem nem félek és, reménykedtem , hogy elég közel jön ahhoz, hogy megérintsem. Még egy lépést tett felém. Akaratom ellenére én is felé léptem, a kezem még mindig nyújtva. Nem ijesztettem el, ezért megpróbálkoztam még egy lépéssel, de mielőtt még léphettem volna már nem volt ott. Riadtan körülnéztem. Kétszer körbefordultam, és a fa tetején ismét egy résnyi napfényt töltött be tökéletes alakja. Felfelé néztem, és próbáltam átgondolni mi is történt ebben a gyorsan lezajló percben. Úgy éreztem nincs sok időm, és ha nem szólok semmit el megy, de ha mondanék valamit vajon nem menne el? A kérdésemre gyors választ kaptam, mert már el is ment. Vagyis gondolom, mert olyan hirtelen ment el, hogy észre sem vettem. Egy helyben álltam és vártam. Nem tudom mire, de vártam. Talán arra, hogy visszajön, de nem jött. Öt teljes percig csak gondolkoztam mit is kéne csinálnom.

- Lehetetlen – motyogtam a gondolataimnak. Gondolkodásomból a vizes föld terelte el a figyelmemet. A lábam le van fagyva, alig érzem.

   Visszamentem a házba és csináltam magamnak egy forró teát, ami láthatólag olyan forró lett, hogy felmentem az emeletre és elterveztem, hogy lezuhanyozok. Mikor elkészültem kiszálltam és magam köré csavartam a törölközőt. Bementem a szobámba, megtörölköztem majd a törölközőt vizes hajam köré tekertem, és felöltöztem. Visszamentem a fürdőbe és megszárítottam a hajamat. Csengettek. Ki lehet az ilyenkor? Talán a szomszédok akarnak csevegni? Kinyitottam az ajtót. Bárkire gondoltam volna csak rá nem.

- Mit keresel itt Schott? – kérdeztem meglepetten.

- Neked is jó reggelt – mondta boldogan majd, félig vizes hajamra mutatott – Talán rosszkor jöttem?

- Ami azt illeti nem a legjobbkor – feleltem, és kezdtem becsukni az ajtót hátha nem tart vissza – Majd később beszélünk – próbáltam barátságos hangnemet megütni.

- Egy biztos – kezdte és kinyitotta a félig becsukott ajtót – soha ne próbálkozz a színészi karrierrel.

Kérdőn néztem rá.

- Nem hazudsz valami jól – magyarázta – sőt azt kell, mondjam nem is tudsz hazudni.

Beszédre nyitottam a számat de összezártam mert igaza volt ,sosem hazudtam jól és nem is fog ez menni nekem. Sem a színészet.

- Szóval mit akarsz – kíváncsiskodtam. A hátam mögé nézett.

- Bemehetek? – kérdezte. Kinyitottam az ajtót, és mint a régi filmekben kezemmel illedelmesen intettem csak azt felejtettem ki, hogy Uram? Bement a nappaliba és a kanapéra ült. Becsuktam az ajtót megfordultam bementem a nappaliba, megálltam és rá néztem. A maga mellett lévő üres helyet megkocogtatta jelezve, hogy üljek mellé. Elindultam és a legközelebbi egyszemélyes fotelba ültem, mire Schott vigyorgó képpel rázta a fejét. Láthatólag jól mulatott gyerekes viselkedésemen. Mindegy.

   Vártam, hogy elkezdje, mit akar, de nem szólalt meg. A csend ilyenkor már általában kínos szokott lenni, de ez valahogy Schottal mindig kimaradt. Végül már a csend is annyira felidegesített, hogy én szólaltam meg:

- Tehát azért jöttél ide, hogy elmondd, rosszul hazudok, és most idegesíteni akarsz azzal, hogy csöndben ülsz, és nem mondod el miért jöttél, azért mert…. – nem szakított félbe. Várta, hogy befejezzem a hirtelen rám törő dühkitörésemet. - mert… Miért is? 

Megint nevetett rajtam.

- Nem. Azért jöttem, hogy... – Ő is gondolkozott. – elmondjam a házit. – mondta és büszke volt magára, amiért így rögtönzött.

- Mára tudom, mi a házi a holnapit meg még te sem tudod Schott. Szépen kérlek, mondd el, hogy mit akarsz, nincs most ehhez kedvem.

- Nem volt kedvem iskolába menni, ezért gondoltam megnézem hogy vagy.

- Várj csak.. te azért nem vagy iskolába, mert nem volt kedved menni? Ezt mégis, hogy képzeled?

- Nyugalom. Anyám tud róla, és egy napba senki nem hal bele.

- Mindegy. – mondtam és nagyot sóhajtottam. Schott gyomra korgott amin önkéntelenül is elnevettem magamat. Úgy látszik a dühöm elpárolgott és jókedvem lett – Kérsz enni? – kérdeztem nevetve.

- Nem kösz. Inkább hazamegyek- felelte és már indult is. Ez váratlanul ért eddig azt kívántam bár eltűnne, de most mit meg nem tennék érte, ha maradna.

- Ne! – csúszott ki a számon, és Schott szája felfelé görbült, megfordult. Engem nézett. Elkomolyodtam és, próbáltam olyan fejet vágni mintha nem érteném, miért néz így.

- Rendben. – Bólintott és teljes nyugalom töltött el, pedig nem voltam nyugtalan. – Nos, akkor mi a kaja? –kérdezte.

   Bementünk a konyhába és kiraktam a tegnapi Lasagne maradékot meg az öt szelet sütit, amit apa ma reggel vett nekem, és kettéöntöttem a teát, amit forrón akartam meg inni de már rég kihűlt. Leült az asztalhoz és várt még én is leülök.

- Én a desszerttel kezdek- jelentettem ki.

- És ennek van valami oka?

- Értelmetlennek tartom várni. Mi van, ha lasagne evés közben ér a halál?

- Fennáll ez a veszély?

- Nem kizárt. Embóliát kapok, meteor csap a házba. Meghalok anélkül, hogy megehettem volna azt, amit a legjobban kívántam.

- Hm, ennek az esélye ...- kezdte, de félbeszakítottam.

- Tudod, mit garantáld nekem, esküdj a lelked halhatatlanságára, hogy túlélem a főfogást –ekkor elvigyorodott – és akkor várok a desszertig.

- Ehm… - vigyorgott bolond beszédem hallatán.

- De –szakítottam félbe ismét – mielőtt válaszolsz, ha meghalok, azzal a tudattal kell tovább élned, hogy nemcsak hogy becsaptál, de megfosztottál az egyetlen utolsó örömömtől is – mosolyogva rázta a fejét - az utolsó kívánságomtól. Kész lennél ekkora felelősséget vállalni az igazadért?

Még mindig mosolygott, de nem nevetett hangosan. A szemembe nézett és gondolkozott mit mondhatna rá. Erre nincs mit mondani, ezért gondoltam megszólalok én, kimentve kínos helyzetéből, ami kettőnk között sosem volt kínos, ahogy most sem. Ekkor a magam elé vett sütire nézett.

- Nyugi kapsz belőle – mondtam viccelődve, mire még mindig mosolygott.

     Miután végeztünk még pár óráig beszélgettünk. Elmondta, hogy az anyukája Sue, Peter munkatársa, és hogy, ő is állandóan dolgozik. Mikor célzást tettem milyen magas, eléggé felhúzta magát, amit nem tudtam mire vélni, majd elmondta, hogy 170 cm magas. Arról is kérdezgetett, hogy mikor költöztünk ide, és miért mire csak azt mondtam, hogy apa jobb munkahelyet kapott, ami igaz volt...csak nem a teljes igazság. Még beszélgettünk dolgokról, aztán azt mondta most már hazamegy, mert Sue biztosan aggódik. Mire én is mondtam, hogy Peter sem marad sokáig az új munkahelyén. Korán hazajön, mert beteg vagyok, és itthon folytatja a munkát. Ennek semmi értelme nem volt, de őt megnyugtatta.

- Bocs, hogy rosszkor jöttem – mondta széles vigyorral az arcán.

- Igazából jó, hogy… öm kösz, hogy megmutattad a leckét – mondtam én is az ő szavait idézve, mire mindketten elnevettük magunkat. Olyan könnyű volt beszélni Schottal bármiről, mint lélegzetet venni, és olyan sok mindent tud rólam, amit még csak meg sem említettem neki. Ekkor Peter autójának hangja hallatszott. Leparkolt kiszállt az autóból és a ház felé tartott, ahol mi álltunk.

- Kösz, hogy megmutattad a leckét – mondtam, ismét mert nem akartam apával erről beszélni, és azt sem szeretem volna, ha azt hiszi Shott az új fiúm. Schott pedig úgy nevetett mintha nem tudná, hogy apa itt jön mögöttünk.

- Semmiség – mondta, majd apámhoz fordult – Helló Peter – biccentett felé. Ekkor összezavarodtam. Ismerik egymást? Hát ezért nevetett Schott annyira.

- Szevasz Schott. – mondta Peter – mi a helyzet?

- Semmi új. Sue már elindult hazafelé?

- Igen. Azt mondta reméli otthon vagy.

- Hát akkor menj, ne hagyd, hogy aggódjon – mondtam. Schott bólintott és elindult. Gyalog jött? Az lehetetlen, hiszen a város másik végén lakik. Csak néztem utána.

- Na, mi van Bree? Nem jössz? – bökött meg apa, mert nem válaszoltam egyből.

- Ja, persze. Apa?

- Igen? – kérdezte, mert nem folytattam és ment be a házba.

- Nem tudod, hogy jött Schott? – kérdeztem és a hátam mögé mutattam.

- Gondolom Sue rakta ki munka előtt. Most pedig biztos lesétál a kisboltig és majd felveszi valaki. Sue azt mondta kicsit náthás, ezért nem megy suliba és átjön hozzád, hogy segítsen a házidban, amit nem tudtál. – magyarázta. Ah, szóval nem tudtam a házimat, amit már rég befejeztem? Mindegy. Legalább jó volt a napom.

- Aha, megcsináltam a feladatot – motyogtam.

   Bementünk apa lezuhanyozott, amíg én megcsináltam a vacsorát. Ettünk, majd apa leült dolgozni. Lezuhanyoztam, lementem apához. Odaültem mellé pár lapot kitöltöttem, amit lehetett nekem is, és közben beszélgettem vele. Miután kész lettem megköszönte én pedig elmentem aludni. Nem kellet sok idő, már aludtam is.