6. rész

 Furcsa pillanatok.

- Jó reggelt! – köszöntött, az a gyönyörű, bársonyos hang, másnap reggel, mikor beszálltam a kocsijába.

- Szia – köszöntem vissza, de az én hangom közel sem volt olyan szép, mint az övé. Fáradt voltam, amit észrevett, ezért nem szólt hozzám, és lelassított.

- Te jó ég! – kiáltottam rémülten. Mire zavartan nézett rám.

- Mi a baj? – kérdezte nyugodtan, miközben a sebességmérőre mutattam.

- Nyugalom. – mondta – Már lelassítottam. – próbált nyugtatni, ami nem sikerült, mert újabb pánikroham kezdett kitörni.

- Lelassítottál? – kérdeztem kiakadva - 250 km/h–val száguldunk. – sikítottam, és ekkor észrevettem, hogy, hogy vezet. -  Mit csinálsz? Ki akarsz nyírni bennünket? – riadoztam, mert fél kézzel fogta a kormányt közben pedig engem nézett, és hiába vezetett, így is tökéletesen a szívroham kerülgetett.

- Senkinek nem fog baja esni. – biztosított.

- Ebben biztos vagyok. – mondtam az igazat, mert elképzelni sem tudtam, hogy valamikor, bármikor elütne valakit vagy valamit. – de akkor sem mehetsz ilyen sebességgel. Azt akarod, hogy a rendőrségen kössünk ki?

- Nem fog észrevenni senki. Előre érzem, hol vannak a sebességmérők. – mondta rezzenéstelen arccal. Feladom! Akármennyire is szabálytalan, amit csinál, igaza van úgysem veszi őt észre senki, különben már rég lassított volna és semmi értelme jártatni a számat, de ha nincs más beérem a látszattal, hogy figyel arra amit csinál. Még mindig engem nézett, én pedig magam elé meredtem gondolatomban, pár percre aztán felnéztem rá.

- Fordulj előre! Mindkét kezed a kormányon, és ne beszélj, még oda nem érünk.– utasítottam, mire a tekintetét ismét az útra szegezte, a másik kezét is a kormányra helyezte és mosoly terült szét az arcán, a szemét pedig az égnek emelte. – mondom, előre figyelj!

- Igenis – mondta és a kezét a fejéhez emelte, mint a katonák. Ekkor felszisszentem. – Tudom, kéz a kormányon, szemek az utakon.

- És nem beszél. – emlékeztettem. Jól mulatott rajtam, mint legtöbbször, nem értette min akadtam ki. A temetőhöz vezető utat végig aludtam. Mikor felkeltem, a kocsi állt és mind a ketten benne ültünk.  Legalábbis nagyon remélem. Még nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szememet. Hallottam ahogy veszem a levegőt, ahogy a madarak csiripelnek, a szél zúgását, és azt, ahogy valaki a csapból engedi a vizet, hogy meglocsolja a virágokat. Mindent hallottam, csak azt nem ahogy Ő veszi a levegőt. Nem értettem, hogy teszi, vagy, hogy nem teszi, de már egyre jobban idegesített, persze nem annyira zavart, mint az, hogy lehet nincs itt. Nagy nehezen résnyire nyitottam a szememet, és felé fordultam. Nagy öröm töltött el, mikor megláttam, hogy itt ül mellettem, és maga elé dermedve gondolkozik valamin. Olyan volt, mint egy szobor, vagy egy tökéletes modell, akit éppen festenek, és ha megmozdul annyi a rajznak. Megijesztett. Sosem láttam, ilyennek. Erre rá tett az is egy lapáttal, hogy ismét nem lélegzett. Nem hiszem el. Mi van vele?

    Feljebb ültem, alvó helyzetemből és ránéztem. Nem mozdult. Mintha kővé dermedt volna.

- Jól vagy? – suttogtam. Ekkor összerezzent és az arcát a kezébe temette.

- Mi a baj? – kérdeztem ismét aggódva, és olyan rémült arccal, hogy örülhetek, ha beszélni tudok. A válaszon gondolkodott, mit mondhatna. Minél többet gondolkodott annál idegesebb lettem.

- Nem akartam, hogy… - kezdte, de abba hagyta és az arcomat nézte. Próbáltam olyan képet vágni, mintha nem lennék halálra rémülve, de nem ment, és ő persze, hogy észrevette. – szóval, hogy így láss. Ilyennek. – sóhajtott. – Hazavihetlek, nem muszáj itt maradnod, csak ne szállj ki. – fejezte be olyan hangon, mint aki most mondja élete legrosszabb mondatát. Persze, hogy meg vagyok ijedve. Hogy is ne lennék, amikor úgy nézett maga elé, mint egy szobor, olyan rideg, elgondolkodó képpel, mintha nem is a jelenben lenne, és gondolkozása közben olyan távoli pontra összpontosított, hogy fogalmam sem volt, hogy egy ember, milyen módon képes ennyi ideig egy pontot nézni, úgy, hogy nem pislog, és levegőt sem vesz. Ez lehetetlennek tűnt. Ezen gondolkoztam rövid 5 percig.

- Nem akartalak elijeszteni magamtól. – mondta sajnálkozó hangon.

- Te azt hiszed, hogy tőled ijedtem meg? – kérdeztem, mire zavarodott arccal végre rám nézett.

- Sajnálom. – kezdte újra bocsánatkérését. – Jól vagy?

- Én? – kérdeztem, elkerekedett szemekkel. – Te jól vagy?

- Miket beszélsz? – kérdezte.

- Te miket beszélsz? – ismételtem a szavait. – Olyan fájdalmas arcot vágtál, hogy teljesen rám ijesztettél.

- Te azért vagy így halálra rémülve, mert nem tudod, hogy jól vagyok-e? – érdeklődött, és teljesen zavarban voltam, az igazság hallatán, de bólintottam, mire megrázta a fejét.

- Most mi van? – bukott ki belőlem.

- Nézd, meg mit hozol ki belőlem. – mondta, fejcsóválása közben. – Először is nagy veszélyt jelent a számodra, amiért velem vagy, és nem is akartam még csak barátkozni sem veled, erre most meg azért könyörgök, hogy nehogy elmenj.

Nem értettem, miért jelentene számomra veszélyt, amikor látszik rajta, hogy bárkit meg tudna védeni. Olyan törékeny voltam mellette, és mi, az, hogy nem akart velem barátkozni? Akkor most miért vagyunk itt? Az ő kocsijában, együtt, és várjuk, hogy valaki mondjon valami értelmeset.

- Nem tudok kijönni belőled. – mondtam az igazat, zavarodott arccal. Erre nem mondott semmit. Vártunk. Én vártam, hogy mondjon valamit. Ő pedig várt, hogy enyhüljön a feszültség. Mikor már sikerült majdnem teljesen lenyugodnom, kezet nyújtott.

- A nevem Dan Ray. – mondta kifejezéstelen arccal. Milyen furcsa, először annyira hiányzott, hogy nem tudtam a nevét. Viszont már hozzászoktam és találtam rá jellemzőket. A bársonyos hangja, tökéletes alakja, aranyszín szeme, ami vagy sötétebb, vagy világosabb árnyalatként változik, - és csak az veheti észre, aki jól megnézi, de ezt senki sem tette, mert azt mondaná róla mindenki, hogy szerelmes ebbe a fiúba, gondolom, ez igaz is lenne – de én jól megnéztem. Nem is érdekelt mit gondol, mert olyankor mindig teljesen elmerülök azokba a gyönyörű szemekben. Amíg nem szól érte, márpedig nem fog, addig bármikor nézhetem a szemét. Most sem bírtam tovább. Széles vigyorral az arcomon, néztem a szemébe.

- Breann Scott. – Fogtam meg, nagy kezét ami jéghideg volt. Gyorsan elhúzta a kezét, még mielőtt ránézhettem volna. Miért fázik? Ekkor jöttem rá milyen meleg van a kocsiba, és nem bírtam tovább nem kaptam levegőt. Kinyitottam az ajtót, és elfutottam a legelső fáig. Itt lefeküdtem, és a vizes fűhöz szorítottam az arcomat. Dan – milyen furcsa volt, kimondani a nevét gondolatban – rögtön ott termett mellettem.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Adj egy percet. – kérleltem, persze sikertelenül. Felemelt. Már nem volt melegem. Pont jó volt. Karjai között hamar lehűltem. Kikászálódtam az öléből, és zavarodottan néztem rá. Ő pedig ugyanilyen zavarodott képet vágott. Nem tudom, meddig bírom, elviselni ezt az egész rejtélyt.

- Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam, és elindultunk anya sírja felé. Mikor már fél úton jártunk, sírva futottam a sírhoz. Nem tudtam, hogy és nem is érdekelt, de Dan már ott volt a sírnál, és leterített egy kisméretű plédet. Mikor odaértem, elment és magamra hagyott. Ezért hálás vagyok.

    Mikor elmondtam mindent anyámnak, és addig sírtam, míg el nem fogytak a könnyeim, Dan visszajött, és ott álltunk egymás mellett.

- Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam.

- Köszönöm, hogy elhoztál.

- Megígértem.

 Még így álltunk pár perc csöndben, végül felém fordult és megszólalt.

- Hm… - mosolygott, de nem tudtam miért. – Szeretnél bemutatni Peternek? – kérdezte váratlanul, és ezzel sikerült megint összezavarnia. Körbenéztem. Nem hallottam lépteket. Apám még nem volt sehol, de tudtam, hogy valószínűleg nemsokára itt lesz.

- Nem – vágtam rá, és olyan képet vágott, mint akit zavarna a dolog, de aztán rám nézett.

- Várjalak meg?

- Szerintem, jobb, ha ma apával megyek haza. – válaszoltam. Bólintott, majd mosolyogva csóválta a fejét, és már el is tűnt. Ekkor hallottam meg apa lépteinek hangjait, amik mögülem jöttek.

- Breann? – lepődött meg Peter, mikor ideért.

- Szia, apa. – mosolyogtam rá.

- Jól vagy?

- Igen. Te?

- Megvagyok. – válaszolta, majd elgondolkozott. - Sajnálom, hogy nem töltünk együtt annyi időt, de… - folytatta volna, de félbeszakítottam.

- Dolgoznod kell apa, nekem pedig tanulnom. – füllentettem, mert mindig hamar befejeztem a házi feladatokat.

- Rendben. – bólintott, majd körülnézett. – Te, hogy, hogy itt vagy?

- Egy barátom, hozott el. Már elment.

- Akkor sikerült, barátokat szerezned. Ennek örülök. – Még beszélgettünk pár percig, majd együtt megtisztítottuk a sírt, ami persze most is tiszta volt, eldobtuk a rózsákat, amik már elszáradtak, a földben lévő virágokat meglocsoltuk, és mindkettőnknek jó kedve lett. Végig beszélgettünk és nevettünk egymáson, és együtt. Mikor indulni készültünk, apa még visszafordult, anyuhoz és azt suttogta:

- Köszönöm. – Tudtam, azt köszöni anyának, hogy én itt lehetek vele. Visszamentem apu mellé, megfogtam a kezét, és együtt, indultunk el az autóig.

   Mikor hazaértünk, délután egy óra volt, és Schott, már várt a verandán ülve. Nagyon örültem, hogy itt van.

- Na, végre. Mondta megkönnyebbülten, és mosolyogva az égnek emelte a szemét.

- Szia Schott. – mosolyogtam.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte.

- Változatlan – nevettem – és nálad?

- Nálam is.

- Helló Schott! – köszönt apám, miközben, pakolta kifelé a cuccokat a kocsiból, valószínűleg arra várt, hogy Schott megkérdezze, segítsen-e, de én tudtam, hogy úgysem kérdezi meg.

- Helló Peter!

- Na, gyere és tedd magad hasznossá – mondta Peter. Schott segített bepakolni. Én is segíteni akartam, de csak a kisebb, nyugodtan eltörhető dolgokat adták nekem ide. Azt mondták, hogy a többi nehéz, de igazából csak nem akarták, hogy elejtsem, vagy ki tudja, mit tegyek velük. Mikor készen lettünk a pakolással, és megcsináltam a vacsorát, ami pillanatok alatt elfogyott, Schott jóvoltából, mert többet eszik, mint én és apa együttvéve, felmentünk a szobámba. Én az ágyamon feküdtem, és elkezdtem olvasni azt a könyvet, amit már rengetegszer kiolvastam. Schott pedig egy órával ezelőtt kapcsolta be a laptopomat, és hozzá se lehet szólni, mert éppen valami fontosat néz.

- Holnap eljössz hozzánk. – jelentette ki váratlanul, megszakítva az általa létrehozott hosszú csendet.

- Mm… Oké. Mit nézel annyira? Eddig hozzád se lehetett szólni. – kérdeztem, leperdültem az ágyról és odaálltam mellé. Ránéztem a laptopra, és felvontam a szemöldökömet.

- Mi van? – kérdezte – lemaradtam a tegnapi meccsről, és meg kellett néznem az eredményt. – magyarázta.

Visszafeküdtem az ágyra. Megnézett még valamit a laptopon, majd kikapcsolta, és mellém feküdt.

- Mit olvasol? – kérdezte, a könyv elejét felé fordítottam, mert épp egy jó résznél tartottam, amit nem akartam félbehagyni. Hagyta, hogy elolvassam a részt, majd letettem a könyvet magam mellé, és felé fordultam.

- Miért akarod, hogy elmenjek hozzátok? – kérdeztem, mert hirtelen ez jutott az eszembe.

- Hát először is, mert mindig én vagyok itt, és mert, anyám kikészül, hogy milyen illetlen vagyok, hogy miért nem hívlak el titeket. Szóval vegyétek, úgy hogy meg vagytok hívva.

- Peter nem hiszem, hogy ráér.

- Nem baj, viszont te jöhetsz, persze csak ha van kedved. – mondta könnyedén.

- Oké.

- Rögtön suli után? – kérdezte.

- Elviszel?

- Természetesen.

- Rendben. – milyen jó érzés volt végre, látni Schottot. Ha egy napig nem látom olyan, mintha évekig nem találkoztunk volna.

- Éhes vagyok – jelentette ki Schott.

- De hiszen, most ettél. – csodálkoztam. Hogy fér bele ennyi kaja?

- Annak már két órája Bree. – mondta szinte már kétségbeesve. Miért ilyen furcsák itt az emberek?

- Lent van kaja. Egyél.

- Kösz, de inkább haza megyek. Megígértem Bobnak, hogy segítek összeszerelni valami új hülyeséget, amiért odavan.

- Biztos?

- Aha. – mondta, közben felálltunk és elindultunk. Kinyitotta a szobaajtómat, kimentünk, és hallottam, ahogy apa kint beszél valakivel. A lépcsők felé vettük az irányt. Megbotlottam, és esni kezdtem le a lépcsőn, de mielőtt a fejem elérte volna a lépcsőt, valami forró égette a karomat, és ebben a percben éreztem, hogy biztos talaj van a lábam alatt. Schott elkapott. A keze olyan, forró volt, hogy szinte perzselte a bőrömet. Kétségbe esetten néztem rá.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Én? – nézett rám döbbenve, mire a karomat markoló kezére néztem. – Ja, bocs.

- Nem vagy lázas? Valami nincs rendben, olyan forró vagy. – megérintettem a homlokát, a kezem végigsimított az arcán, és végül magam mellé hullott, de nem sokáig volt ott, mert máris kapkodni kezdtem. Visszafutottam a lépcsőn, berontottam a fürdőbe, és a kis gyógyszeres táskában kezdtem turkálni. A kezem, úgy remegett, hogy alig tudtam kivenni a tokjából a lázmérőt.

- Mi a baj? – kérdezte, meglepődve.

- Még kérdezed Schott? Tűzforró vagy. – mondtam riadozva és átnyújtottam neki a lázmérőt.

- Na, ne csináld Bree! – figyelmeztetett Schott és kezdett dühbe esni. Remegett a keze, és összeszorított fogán keresztül vette a levegőt.

- Mi bajod? Nem érted, hogy van veled valami? Mérd már meg a lázadat! – ordítottam, már majdnem sírva. Mi baja lehet? Már teljes teste remegett, és futni kezdett.

- Hova mész? – sikítottam, és elindultam utána. Most már sírtam. Gyors volt. Olyan gyors, hogy mire leértem a lépcsőn ő már az ajtóban volt.

- Holnap találkozunk. – próbálta nyugodtan mondani, ami nem ment. Elkezdtem futni, és mire én is kiértem, Schott már nem volt sehol, de helyette ott volt, apa és Bob. Apának az arcán rémület, kétségbeesés, Bob arcán pedig csupán kíváncsiság tükröződött. Nem is aggódik a saját fiáért? – gondoltam, de nem agyaltam ezen csak egy másodperc töredékéig.

- Hova tűnt Schott? – kérdeztem tőlük a könnyeim között.

- Hazament. – vágta rá Bob, és Peter zavartan bólintott, valószínűleg nem volt igaz csak engem akarnak nyugtatni, és ezért értett apa egyet Bobbal.

- Most megyek – közölte Bob, és kezet fogott Peterrel. – Viszlát Breann.

- Bob! – szóltam utána, mikor már majdnem a kocsijához ért. Várt, én pedig odafutottam, mert nem akartam kiabálni. – Schott… - kezdtem de félbeszakított.

- Semmi baja. Jól van. Tényleg, csak könnyen felhúzza magát és ilyenkor, jobb ha nincs a közeledben. – mondta.

- Tessék? – kérdeztem, mert nem értettem, és már nagyon elegem volt ezekből a titkokból

- Holnap várunk, Breann, ha el szeretnél jönni, de most mennem kell. Schott miatt pedig ne aggódj, mint már mondtam, semmi baja. – mondta, figyelmen kívül hagyva kérdésemet, beszállt a kocsiba és elment. Én meg csak ott álltam az autó után bámulva.

- Minden rendben? – kérdezte apa, mikor lefürödtem, és lementem a lázmérőért amit Schott letett az asztalra.

- Mit mondott Bob? Mi baja Schottnak? – kérdeztem, mert hallottam, amikor Peter felhívta Bobot.

- Azt mondta, ideges lett. Teljesen bekattant, és elment, de már otthon van. – Felelte. Bólintottam és felmentem a szobámba. Bebújtam az ágyba, de alvásról szó sem lehetett. Ilyen állapotban nem.

   Schott bekattant? De hát mitől? És mi baja? Nem létezik, hogy ilyen forró legyen, miközben, Bob állítása alapján semmi baja. És ha volt is valami, amin felhúzhatta magát, miért kellett elmenni? És, ha haza is ment, hogy? Mivel? Hova tűnt ilyen hirtelen? És hogy lehet otthon, amikor futva indult el? Bob felvette útközben? De hát nem is az úton ment ott nem volt senki, pedig csak egy másodperccel előbb ért, ki mint én. Tényleg otthon van? Vagy csak meg akart nyugtatni Bob? Vagy Peter? A gyorsaságról, eszembe jutott Dan is és ekkor már sírtam a kíntól, hogy én nem tudok semmit. Mindenki mondd nekem olyan mondatokat, ami mögött fogalmam sincs, mi rejtőzhet. Mire kéne rájönnöm? Ekkor eszembe jutott valami.

- Úristen! Ezt nem hiszem el! – suttogtam magamnak. Hisztizek? Nem az, lehetetlen, nem szoktam nyavalyogni. Ez, de gáz. – gondoltam, és abbahagytam a sírást.

   Eldöntöttem, hogy holnap, elmegyek Schotthoz, legalább annyira, hogy jól van-e, és, hogy megkérdezzem mi ez az egész. Viszont arra nem volt tervem, hogy ha nem mondja el az igazságot, mit tegyek.

5. rész

Zavaros nap

 Reggel, a párnába fojtott visításomra ébredtem. Korán felkeltem, és semmi  kedvem nem volt még egy napot otthon tölteni, ezért elmentem suliba. Az összes házi feladatot befejeztem, még a jövő hetiből is majdnem mindet, és most is ezt teszem, ugyanis lyukasórám van. Az aulában ülök egy padnál. Az egész épület üres volt, gondolom csak nekünk, van lyukas óránk. A mellettem elterülő szekrénysorok között, három lány beszélgetett, akik elől az erdőbe futottam. A három lány egyszerre bólintott, és az egyik elindult balra. Elizabeth pedig a másik irányba.

- Hé, várj meg Eli – kiáltotta az egyedül maradt lány a barátnőjének. Ekkor felnéztem, és megvártam még Elizabethez ér a lány. Mikor utolérte, együtt indultak el a folyosón, tettek pár lépést és velük szembe Schott közeledett, vártam, hogy idejöjjön, de nem jött. Megállt beszélgetni a két lánnyal. Miért? Fogalmam sem volt mi a válasz, rövid, egyszerű kérdésemre. Mikor végeztek, és a lányok elhagyták, Schott komoly arccal nézte a földet majd, pár perc után felnézett rám, és elvigyorodott. Barna bőrében, vakítóan világítottak fehér fogai. Rögtön idejött hozzám, és leült velem szembe.

- Hello, Bree. – köszönt. Végig nézett fekete ruhámon, és felvonta a szemöldökét.

- Szia. – köszöntem én is, és ki nem mondott kérdésére megráztam a fejem, hogy nem akarok róla beszélni, mire bólintott, majd a könyvekre nézett.

- Fizika? Na ne már!

- Tudod veled ellentétben, én jobb szeretem előbb elvégezni a házi feladataimat, mint utóbb. – közöltem.

- Nem, nem arra mondom. – csóválta a fejét. – A, tanár kijavította a múlt héten írt dolgozatokat.

- Bizony – helyeseltem.

- Áh mindegy, anyám úgyis tudja, hogy nem vagyok jó fizikából.

- Azért annyira rossz nem lehet, majd meglátod. – mosolyogtam rá.

   Mikor kicsengettek, elindultunk fizika órára. A tanár tényleg kiosztotta a dolgozatokat, ami nekem hibátlan lett. Schottnak pedig kettes. Hát mégsem sikerült neki. Ezen kívül, még volt egy matek órám, amin a tanár azt mondta, óra után beszélni akar velem. Jaj nem, még egy matek verseny. Még mielőtt felfoghattam volna, hogy kicsengettek mindenki gyorsan kiviharzott a teremből. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam a tanári asztal felé, ahol Mr. Hill ült. Schott persze megvárt, de a tanár kiküldte a teremből.

- Szóval – állt fel Mr. Hill – az apja elmondta, az igazgatónak, hogy milyen nap van ma. – Hát persze, –gondoltam magamban – hogy nem tudja tartani a száját. Mr. Hill is tudta, hogy ezt gondolom, ezért védeni kezdte, az igazgatót, nehogy valami rosszat mondjon. – Mielőtt feltételezésekbe esne, Miss. Scott, tudnia kell, hogy az igazgató úr, azért mondta el ezt a tragikus történetet, hogy magának könnyítsen. – kérdőn néztem rá. – A tanárok, így nem kérdezgették az órákon, hogy mi a gondja. – magyarázta. Még mindig nem mondtam semmit. – Nagyon sajnálom a történteket, és fogadja el őszinte részvétemet. – kérte szomorúan.

- Köszönöm – motyogtam. Nem hiszem el, hogy ezt mondja, bár igazából magam sem tudom miért, de jól esett, főleg úgy, hogy mindegyik tanár tudott róla, de csak – a mostantól kedvenc tanárom – adta részvétét, és ez jól esett. Amúgy meg mindig is csíptem Mr. Hillt, vagy inkább ő engem, mert a legjobb voltam matekból. Mindegy. Apa pedig felhívta az igazgatót, hogy kíméljenek velem. Miért nem gondoltam erre rögtön? Hiszen ez annyira ő.

- Ennyit akartam, Miss. Scott, és remélem nem bántottam meg.

- Nem, - mondtam, de a tanáron látszott, hogy nem hisz nekem. – de tényleg, Mr. Hill, köszönöm. – próbáltam megerőltetni egy mosolyt, ami nem sikerült valami jól.

   Miután végre kiértem a teremből, Schott már vár az iskola ajtajában.

- Na végre! – mondta megkönnyebbülten – Már azt hittem örökre bent maradsz.

- Csak szeretnéd – próbáltam viccesre fordítani a dolgot, ami megint nem sikerült. Ez nem az én napom.

- Na, akkor mehetünk? – kérdezte Schott pár perc után.

- Bocs, Schott de ma nem leszek otthon – mondtam sajnálkozva.

- Semmi vész Bree, akkor csak hazáig kísérlek – vont vállat.

- Nem megyek haza – feleltem görcsösen. – Majd holnap találkozunk – köszöntem el, mire bólintott.

   Gyalog indultam el. Fél úton jártam, mikor már sírva futottam célomig. Mikor elértem ledobtam a táskám, a vizes fűbe, és leültem. Egy óráig csak sírtam, szeretett anyukám sírja előtt, és gondolatban beszéltem hozzá, hátha hallja és megérti mennyire, sajnálom. Mikor már nem sírtam annyira, felnéztem, és egy gyenge mosoly terült szét az arcomon, mely kis idő múlva újra lefelé görbült. Istenem! Apának is milyen fájdalmat okoztam. A rövid ideig tartó mosolyomat, viszont az okozta, hogy apa már járt itt előttem, ezt onnan tudtam, hogy rózsa volt a sírkövön, és pár darab mellette, ami nem fért el rajta. Számolás nélkül is tudom, hogy harmincegy darab csokor volt.

 Ekkor, mögöttem léptek zaját hallottam, mire automatikusan hátranéztem. Tudhattam volna, hogy utánam, jön, hiszen egy szó nélkül engedte, hogy menjek a fejem után.

- Te meg mit keresel itt – hüledeztem. Schott nem mondott semmit, a sírra meredt és a rajta lévő nevet nézte. Az én Anyukám nevét. Mrs. Scott nevét. Ekkor újra sírni kezdtem, és csak úgy záporoztak a könnyeim. Schott, leült mellém a vizes fűbe, és örültem, hogy itt van. Csöndben ültünk pár percig, aztán megszólalt.

- Hogyan történt? – kérdezte, a hangjában a szomorúság minden jelével. Nagy levegőt vettem. Jobb, előbb, mint utóbb – biztattam magamat, és mikor már megtudtam, szólalni, könnyeim közül, elkezdtem.

- Öt éves voltam, mikor meghalt. – kezdtem, és megpróbáltam, folytatni de nem ment, újra folytak a könnyeim. Schott türelmesen várt. Beszédem közben, sokszor elsírtam magam. Ilyenkor ő mindig várta, hogy folytassam. – Anya, eljött értem az oviba. A házunk nem volt messze az óvodától, ezért anya megengedte, hogy melléüljek, ne a gyerekülésembe. Bekötötte az övemet, bezárta az ajtót, és megkerülte az autót, hogy beüljön. Ő is bekötötte magát. Egyébként imádtam azt a kocsit, bár nem volt benne, se, klíma se fűtés, mégis imádtam. Az volt a Mi kocsink. Szóval, anya beindította az autót, és rálépett a gázra. A kezemben a rongyosra szorongatott babám volt. Beszéltem neki, hogy mi történt aznap az oviban, ő pedig nevetett a vicces megjegyzéseimen. Imádtam, ha nevetni látom, ezért igyekeztem felidézni a nevetséges emlékeimet. Beszédem közben, a kezemmel mutogattam el a jeleneteket, mikor kiesett a kezemből a baba, egyenesen anya lábához. Anya azt mondta, hagyjam ott és, majd ha hazaértünk felvesszük, de nem hallgattam rá. Kicsatoltam az övemet, és anya lábához hajoltam. Felvettem a babát, és anyának mutogattam, hogy Megvan, megvan. Azt mondta, gyorsan kössem magam vissza mielőtt, észre vesz a rendőr bácsi, de büszke voltam magamra, annyira, hogy a babát az arcába toltam. Pont a kereszteződésben álltunk, amikor ezt tettem. Anya elindult, és ekkor a nagy kamion dudálni kezdett. Ez az utolsó emlékem róla. Én túléltem, Ő nem – mondtam, arcomat a tenyerembe temetve, és még mindig sírtam. – Ezután már csak arra emlékszem, hogy évekig sírtam miatta. Mikor mondtam, hogy az én hibám, apa elhitette velem, hogy nem én tehetek róla baleset volt, és én hittem neki. Mikor ez a biztonságom megingott, mindig babák százait vette meg nekem, de én nem babáztam többet. Csak fiús játékokat játszottam, a fiúkkal. A lányoktól sikerült eltávolodnom. Minden lány azt kérdezte az óvó nénitől, hogy mi történt velem, de ők nem értették, meg amit mondott nekik. Megutáltak Később aztán, mikor nagyobb lettem, nem volt hova menekülnöm a gondolattól, hogy én okoztam a balesetet. Ekkor mindig a sikításaimra kelt fel, apa is, meg én is. Ismét elkezdte hitetgetni velem, hogy nem az én hibám, de ekkor már nem hittem neki. Várt, hátha egy idő után leszokok a sikítozásról, de nem bírt tovább várni, ezért kijelentette, hogy elköltözünk. Így kerültem ide, ahol jól indultak a dolgok, persze ekkor, még eleinte a régi suliba jártam. Nem sikítottam reggelenként, és mikor észrevettem apa mennyivel nyugodtabb, és boldogabb lett, annyira örültem, hogy próbáltam a legkevesebb gondot okozni neki. Imádtam, ha nevetni látom, akárcsak anyát. Sokkal többet beszéltem vele, és a lányokkal is kijöttem, persze az óta sem fogtam babát a kezemben. Apával eleinte együtt jártunk anya sírjához, ahol mindig azt mondta, beszéljek neki, mert hall engem. Később, viszont egyre szomorúbb lettem, és ekkor azt mondta, menjek egyedül a sírhoz, így jobban merek beszélni hozzá. Megtettem, és jobban éreztem magamat. Ezután még, ma is külön járunk anyához, persze együtt is szoktunk. – a sírra mutattam, ahol a rózsák voltak – Apa mindig azon a napon, mikor anya elment, 31 csokor rózsát hoz, mert anya harmincegy évesen hunyt el, és miután megtisztította – az egyébként mindig tiszta sírt – ráhelyezte a rózsákat. Mikor én kiértem a temetőbe, boldogan vettem észre, hogy apa már járt itt. Apa megkapta az új munkát, ezért nem tudott bevinni az iskolába. Így kerültem hozzátok – böktem meg, mosolyogva, bár még mindig sírtam de nem annyira, mint eddig, és örültem, hogy elmondtam valakinek. – Az álmom tegnap óta visszatér és, ismét sikítok, de megtanultam elfojtani, a párnába. Most apa éppen ezt dolgozza fel, de holnapra jól lesz, mert nem fogja hallani a sikítást. Nem fogok még egyszer csalódást okozni neki. – most már nem sírtam, jólesett kiadni magamból. A kezemmel végigsimítottam a hajamon, és a nyakamnál lelapítottam.

- Szóval, kettes fizika? – váltottam témát.

- Áh, ja. – vont vállat. Gondolkozott még a történetemen aztán megszólalt. – gondolom, majd korrepetálsz. – mondta vigyorogva.

- A-a ne is reménykedj – és vigyora láttán elnevettem magam.

- De komolyan legalább nem kéne kitalálni, sztorikat Peternek.

- Apa ismer téged, Sue-t és Bobot is.( Schott apja) , szóval úgyis megtudná valahonnan ha… - félbehagytam a mondatot, mert széles vigyor terült szét az arcán. – Mi van? Azt sem tudod mit akartam mondani. – fejeztem be. Erre nem válaszolt.

- Tudod – kezdte és elnézett a sír felett – szerintem, Peternek igaza van. Nem a te hibád.

- Kösz, Schott de tudod, hogy nem fogom elhinni.

- Tudom – bólintott. Ezután még pár percig csendben ültünk, majd felállt és kezet nyújtott.

- Na jössz? – kérdezte. Megfogtam a kezét és felálltam. Ekkor a válla felett megpillantottam egy szép arcot, és ettől belém hasított a fájdalom.

- Szeretnék, még pár percet egyedül tölteni – füllentettem – de köszönöm, hogy eljöttél.

- Rendben. Örülök, hogy végül nem bántad meg, hogy eljöttem, de azért sajnálom. – Bólintottam. Schott pedig elment.

    Ekkor lassan, de mégis gyorsan, és könnyedén, elindult felém az, az imádott valaki, akinek nem tudtam a nevét.

- Szia – köszöntem mikor ideért.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- A nap végére, egyre jobban. – feleltem.

- Sze… - kezdte, de elhallgatott, és szomorúan nézett rám. Már megint nem vett levegőt, de hogyan teszi?

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Még kérdezed? – mondta zavarodottan. – Ha nem túl nagy kérés, egy névtelen lénytől, megtennél nekem valamit? – kérdezte bársonyos hangján. Hát persze, hogy megteszek neki valamit, sőt:

- Bármit – mondtam ki az igazságot.

- Kérlek, … Könyörgök, ne hidd azt, hogy a te hibád.

- … csak azt nem – fejeztem be előbb kimondott szavamat. Bólintott, és elindult, arra amerről jött.

- Kérlek, várj, - mondtam alig halhatóan, és megfordult olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – hagy magyarázzam meg miért. – kérleltem, és visszaültem a vizes fűre, mire a szemét az égnek fordította és a táskámban kezdett el turkálni. Kihúzta belőle, a pulcsimat. Összevont szemmel néztem rá. Könnyedén a fél karjába vett, felemelt, és a másik kezében lévő pulcsit, alám, rakta majd gyengéden ráhelyezett. Leült mellém.

- Hallgatlak – közölte. Sóhajtottam, majd elkezdtem.

- Sok éven keresztül, elhittem, hogy nem az én hibám, talán azért, mert azt akartam gondolni, vagy csak megkönnyíteni apa helyzetét, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy elhittem. – ekkor már sírtam - Később, mikor vettem a bátorságot, és visszagondoltam, mindenre, ami történt, rájöttem, hogy az én hibám, és, hogy apa csak azért mondta végig, mert nem akart megbántani, és tudom, hogy ezt is kellett mondania. Mikor erre a következtetésre, jutottam nem mondtam el apának, de hamar rájött. Azóta nem volt bátorságom, újra visszaemlékezni, az arcokra és semmi másra… - még folytattam volna, de közbevágott.

- Rendben. Felejtsd el, amit kértem. – mondta, könyörgő hangon, és letörölt egy könnycseppet az arcomról. A keze jéghideg volt, és ez jól esett a bőrömnek. Kikényszeríttette, hogy nézzek a szemébe, ami gyönyörű volt, és sötétebb pár árnyalattal. Bólintottam, kérésére. Megkönnyebbülten elengedte az arcomat, és felállt.

- Mennünk kéne – mondta. Körbenéztem. Nem is vettem észre, hogy már ilyen sötét van. Hány óra lehet?

- Szeretnék még maradni egy kicsit. – mondtam.

- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak egyedül, 10-kor? – kérdezte. Este tíz óra? Hogy elment az idő. Ekkor visszanéztem a sírra, amin húsz csokor rózsa volt, a többi tizenegy, mellette a földön elhelyezve. Ő is a sírra nézett, majd megszólalt.

- Ha akarod, holnap visszahozlak, de kérlek, ne kérd, azt, hogy hagyjalak itt.

- Rendben – mondtam. Felállított, én pedig anyukám sírját néztem. A pulcsimat felvette a földről és visszatette a táskámba. Pár perc után felé fordultam, és bólintottam, jelezve, hogy mehetünk. Elindult, de az én lábaimat képtelen voltam indulásra vezényelni. Nem mozdultak. Odajött, hozzám és könnyedén felvett az ölébe.

- Nem… - kezdtem volna tiltakozni, de félbeszakított.

- Semmi gond. Az autóm a közelben van. – nyugtatott meg. Mikor elértük az autóját, ami olyan szép volt, bár fogalmam sincs milyen kocsi, óvatosan belehelyezett, és bezárta az ajtót. Mire észbe kaptam már mellettem is volt, és az autó is ment. Mikor elértük a házunk előtti kanyart megszólaltam.

- Itt állj, meg- mondtam, és lefékezett. Rám nézett.

- Jól vagyok – biztosítottam. – Innen eltalálok a házunkig. Kösz, hogy elhoztál.

- Nem tart sokáig még, megyek egy kanyart – tájékoztatott.

- Tudom, - bólintottam – de Peter, már biztosan vár. Nem baj, ugye? – kérdeztem, és tudta, hogy nem akarom, ha apám meglátna vele.

- Hát akkor, holnap érted jövök. – mondta.

- Köszönöm – feleltem, és kiszálltam a kocsiból.

   Nem telt sok időbe, míg hazaértem, viszont furcsálltam, hogy apa nincs az ajtóban. Bementem a házba, és apa a szobájában már aludt. Bezártam a szobaajtót, és elpakoltam a nappaliba meg a konyhába. Miután kész lettem, felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, fogat mostam, és bebújtam az ágyamba. Anyára gondolva sírtam még pár percig, de aztán már aludtam.