4. rész

Álom és valóság...

Futottam. Nem láttam mi vagy ki elől, de futottam. Az erdőben a fák ágai néha az arcomba csaptak. Az egyensúlyérzékem sem volt biztos, mintha bármelyik percben orra eshetnék, de nem estem el, és saját tempómhoz képest gyors voltam. Úgy száguldottam a fák között, mintha az életem legnagyobb problémája elől menekülnék. A lábam alig érte a földet, máris a következő lépést tettem meg. Próbáltam a leggyorsabb lenni, és nem elesni, ami könnyen ment. Még fáradni sem volt időm. Viszont, azt nem tudtam, ki elől futok, ezért megengedtem magamnak egy pillantást. Hátranéztem, de abban a pillanatban meg is bántam. Nem tudom, hogy ki, de valaki felém, vetette magát, és mint egy puma felém tárta karjait és már csak arra várt, hogy elérjen. Ekkor valaki hangosan felsikított.

  Erre ébredtem fel. Csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt – nyugtatgattam magam. Kiszáradt a torkom. Elindultam inni, és ekkor jöttem rá, hogy én sikítok még mindig. Ekkor, ahogy gondoltam nyílt a szobám ajtaja, és Peter állt rémült képpel. Mikor meglátta, hogy jól vagyok, és ülök az ágyamon megkönnyebbülten sóhajtott, majd újra pánikba esett és odasietett hozzám.

- Breann, kicsim jól vagy? – kérdezte és próbálta leplezni ijedségét.

- Csak álom volt, csak álom volt, csak álom volt. – ismételtem gondolataimban a szavakat hangosan. Mire apa rögtön elkeseredetten bólintott, sóhajtott még egyet, felállt és kiment a szobámból.

   Utána akartam szólni, hogy félreérti, de nem jött hang a torkomon. Fáradt voltam és aludni akartam, de tudtam, ha elalszok, megint erről fogok álmodni. Öt óra volt. Sajnáltam, hogy apa félreérti a helyzetet, de nem akartam felébreszteni. Vártam.

  Mikor hallottam apa kocsiját elmenni, kijöttem a szobámból és a tegnap eltervezett nagytakarításhoz, kezdtem. A hajamat lófarokba fogtam, és elmentem a szobákba lehúzni a paplan és a párnahuzatot, amiket beledobtam a mosógépbe, és elindítottam. Ezután felporszívóztam és felmostam, majd az ablakokat akartam kezdeni lemosni, amikor valaki kopogott. Biztos Schott az, de miért nem csenget? Mindegy örültem, hogy eljött. Széles vigyor terült el az arcomon, miközben az ajtóhoz siettem, és nyitni kezdtem. Mikor kinyitottam a vigyort, meglepődés váltotta fel.

- Szia – mondta bársonyos hangján.

- Szzz… szia – nyögtem ki végül, és a kezem az ajtóról magam mellé hullott. Álmodok! Hihetetlen! Lehetetlen! Ilyen csak a mesékben van. Az a gyönyörű arc nézett le rám, akit tegnap láttam az erdőben. Ledöbbenten álltam az ajtóban, mozdulni sem tudtam. Lenézett rám majd sóhajtott, és bement a házba. Leült a kanapéra, pont oda ahol tegnap Schott ült, és engem nézett. Néha megengedett magának egy kis mosolyt. Rajtam nevetett!? De hiszen még csak nem is sejtettem, hogy valamikor, bármikor láthatom őt ráadásul úgy, hogy Ő jön ide. De itt volt és rajtam kuncogott, megfordultam, hogy ne lásson, és lassan még mindig döbbenten bezártam az ajtót. Bementem a nappaliba, és ismét az egyes fotelba ültem le. Vártam, hogy mondjon valamit. Bármit, csak szólaljon meg. Abban biztos voltam, hogy én nem fogok megszólalni, nem azért mert nem merek, hanem azért mert még mindig meg voltam döbbenve és tudtam, hogy ebben az állapotban egy értelmes mondatot nem bírnék kinyögni. Úgyhogy vártam. De hiába. Semmi nem történt. Tíz perce csak ott ültünk teljes csendbe, még a szél zúgását is hallani lehetett. Végig őt néztem. Megunhatatlan volt. Tetőtől talpig végignéztem, szőkésbarna haját, aranyszínű szemét, ami most világosabb volt, mint a múltkor. Körülbelül öt perc után észrevettem, hogy nem vesz levegőt, amitől pánikba estem és kinyitottam a számat, hogy beszéljek, de mielőtt kinyithattam volna rám nézett, ezért összezártam a számat. Jól van. Mikor látta, hogy hirtelen rám tört pánikom elszállt, ismét maga elé nézett. Még tíz percig néztem, aztán felálltam – haja alól rögtön felnézett - és nekikezdtem ablakot mosni. A konyhába mentem és felálltam a pultra, hogy elérjem az ablakot. Ekkor felállt, utánam jött és felült a konyhapultra. Az ablakra fújtam az ablaktisztítót, majd újságpapírral elkezdtem törölni. A tetejét alig értem el, ezért lábujjhegyre álltam. Csendben nézte, ahogy végzek majd mikor kész lettem és leszálltam végre megszólalt.

- Most hova megyünk? – kérdezte. Úgy örültem, hogy kibírtam csendben, és ő szólalt meg először, hogy széles vigyor terült szét az arcomon. Büszke mosoly volt.

- Peter szobájába. – mondtam a hangomban olyan lelkesedéssel, mint egy gyerek aki, fáradságos munkája után cukorkát kap. Erre ő is elvigyorodott, felfedve tökéletes fogsorát. Bólintott és elindult a szoba felé. Megdöbbenve láttam, hogy tudja, hol van. Valószínűleg azt is tudja, ki az a Peter és azért nem kérdezte.

- Ezt meg honnan… - kezdtem, de csöndre intett. Nem hiszem el. Itt volt az egész rejtély vele kapcsolatban, és most itt vannak az újabb titkok, amin majd gondolkodhatok.

- Remek – mondtam ki hangosan, mire olyan csibészesen vigyorgott rám, hogy össze-vissza kalimpált a szívem. Amit ő is észrevett, és - már ha ez lehetséges egyáltalán - még szélesebben vigyorgott.

 – Mindegy – mondtam és letöröltem az ablakot. Egész nap takarítottam és ő végig követett, de nem igazán beszéltünk, csak azt kérdezgette hova megyünk? Vagy most mit teszünk? És mikor elmondtam, mindent tudott hol van, amitől kikészültem. Aztán már lassan a csend is idegesített. Annyi mindent akartam kérdezni, de először fel kellett fognom, hogy itt van. Megkérdeztem, hogy hívják, mert erre igazán kíváncsi voltam, de azt mondta felesleges tudnom a nevét. Délben krumplit sütöttem, de ő nem evett azt mondta nem éhes. Délután pedig ugyanúgy ültünk a nappaliban, mint amikor megérkezett.

- Nem tudom, hogy mi értelme ennek az egésznek? – szólaltam meg, fél óra után. Nem bírtam tovább a csöndet, ráadásul adott elég időt, hogy felfogjam, itt van.

- Sok olyan dolog van, amit az emberek értelmetlenül tesznek – mondta szomorúan, mintha ez olyan szörnyű lenne. Nem sokat értettem belőle, de igaza volt.

- Így van.

- Például, elég értelmetlennek tartom, hogy ilyen jó időben, mindig felkapcsolod a lámpát – gondolkozott, majd rám mutatott – és, hogy ennyire meg vagy döbbenve, még mindig.

- Szerintem meg az értelmetlen, hogy – nagy levegőt vettem és már kezdtem volna sorolni, mikor felszisszent. Ekkor kifújtam a levegőt és csak ennyit mondtam. – nem mondod el, hogy hívnak. Ez olyan… - gondolkoztam a jó szón.

- Gyerekes, idegesítő? – javasolta.

- Az nem kifejezés – tájékoztattam, mire elfojtott egy mosolyt.

- Lassan megyek – mondta lassan, és felállt. – Viszont, gondolom. tudod, hogy a krumpli amit sütsz Peternek, éppen odaégett. – ekkor a konyhába szaladtam, ő pedig követett.

- Nem! Teljesen kiment a fejemből – magyarázkodtam, és kidobtam az égett krumplit, majd elgondolkoztam. – Remélem, látlak még.

- A remény hal meg utoljára, nem igaz? – kérdezte mosolyogva, és elindult a bejárathoz kinyitotta az ajtót, megfordult és a szemembe nézett. – Kösz, hogy itt lehettem. – mondta, és hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról.

- Öhm… - lesütött szemmel ráztam meg a fejem. – Nem értem, hogy…

- Nem kell értened – vágott közbe, és reménykedve nézett rám, hogy hagyom a témát. Bólintottam, bár szívesen kérdezgettem volna, de úgysem mondaná el.

- Köszönöm – suttogta, aztán felcsillant a szeme. – Akartam valamit mutatni, de most megyek. – tájékoztatott és elindult.

- Legközelebb ne felejtsd el – mondtam gyorsan, és reménykedve. Visszafordult, és bólintott.

- Legközelebb – nyugtatott meg, rám kacsintott, és az, az imádott csibészes mosoly terült szét az arcán, és most már én is megkönnyebbülten vigyorogtam, hogy látom még. Pislogtam egyet, és mire kinyitottam a szememet, már sehol nem volt senki csak én, ahogy bénán bámulok az útra. Miután észbe kaptam bementem a házba és leültem a kanapéra.

     A legjobb nap amióta ideköltöztem, - gondoltam - de mikor apa hazaért elfelejtettem az este történteket. Ez akkor jutott az eszembe, mikor apa arcán a szomorúság minden jele rajta volt. Sütöttem neki krumplit, de én nem voltam éhes, ezért leültem mellé.

- Apu – kezdtem, de nem tudtam, mit mondjak.

- Hagyd csak – intett le Peter.

- De nem a miatt, sikít…

- Dehogyisnem – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. Mire felszaladtam a szobámba. Miért nem hisz nekem? És miért viselkedek úgy mint egy kisgyerek, aki duzzogva elfut a szobájába? Gyorsan lefürödtem és már az ágyban is voltam.

   Az erdőből az úton voltam. Benne a világ legbékésebb kocsijában. A Mi kocsinkban, ami már darabokra hullott. Újra ötéves voltam. Az oviból hazafelé tartottunk. A kettő, olyan közel volt egymáshoz, hogy anya mellett ültem, nem a gyerekülésbe. A mindig napos városban, aznap nagy vihar volt. Az eső szakadt, a szél pedig úgy fújt, hogy sok fát kidöntött a helyéről. A kezemben a rongyosra szorongatott babám hevert. A játékom kiesett a kezemből, egyenesen anya lábához. Anya mondta, hogy maradjak egy helyben, de én nem tettem. Kikapcsoltam az övemet és lehajoltam a játékért. Felvettem és anya arca elé toltam, hogy megvan, megvan! A kereszteződésben voltunk és anya ment volna ki, de én a játékot mutogattam neki, elindult és ekkor a nagy kamion dudálni kezdett.

- Ááááááááááááááááááá –sikítottam- Neeeem! Sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom! Az én hibám!

- Breann, kelj fel nincsen semmi baj! Hát persze, hogy nem a te hibád, sosem volt a te hibád kincsem. – nyugtatott apa.

- Sajnálom, apa! Az én hibám – nyöszörögtem a könnyeim között, és apához bújtam.

- Nem, dehogyis. Semmi baj nyugodj meg. – kérlelt. Próbáltam abbahagyni a sírást és miután abbahagytam, próbáltam megnyugtatni apát, hogy jól vagyok.

- Jól vagyok – suttogtam. Elengedtem és visszabújtam a paplan alá.

- Hát persze. – suttogta ő is, és kiment. Nem hiszem el! Kezdődik, előröl az egész. Mit tettem? Szegény apa, pedig azt hitte normális, leszek, és előröl, kezdhetem az életem, bár ezt ő sem gondolhatta komolyan. Teljesen. Ma éjjel visszaaludtam.