5. rész

Zavaros nap

 Reggel, a párnába fojtott visításomra ébredtem. Korán felkeltem, és semmi  kedvem nem volt még egy napot otthon tölteni, ezért elmentem suliba. Az összes házi feladatot befejeztem, még a jövő hetiből is majdnem mindet, és most is ezt teszem, ugyanis lyukasórám van. Az aulában ülök egy padnál. Az egész épület üres volt, gondolom csak nekünk, van lyukas óránk. A mellettem elterülő szekrénysorok között, három lány beszélgetett, akik elől az erdőbe futottam. A három lány egyszerre bólintott, és az egyik elindult balra. Elizabeth pedig a másik irányba.

- Hé, várj meg Eli – kiáltotta az egyedül maradt lány a barátnőjének. Ekkor felnéztem, és megvártam még Elizabethez ér a lány. Mikor utolérte, együtt indultak el a folyosón, tettek pár lépést és velük szembe Schott közeledett, vártam, hogy idejöjjön, de nem jött. Megállt beszélgetni a két lánnyal. Miért? Fogalmam sem volt mi a válasz, rövid, egyszerű kérdésemre. Mikor végeztek, és a lányok elhagyták, Schott komoly arccal nézte a földet majd, pár perc után felnézett rám, és elvigyorodott. Barna bőrében, vakítóan világítottak fehér fogai. Rögtön idejött hozzám, és leült velem szembe.

- Hello, Bree. – köszönt. Végig nézett fekete ruhámon, és felvonta a szemöldökét.

- Szia. – köszöntem én is, és ki nem mondott kérdésére megráztam a fejem, hogy nem akarok róla beszélni, mire bólintott, majd a könyvekre nézett.

- Fizika? Na ne már!

- Tudod veled ellentétben, én jobb szeretem előbb elvégezni a házi feladataimat, mint utóbb. – közöltem.

- Nem, nem arra mondom. – csóválta a fejét. – A, tanár kijavította a múlt héten írt dolgozatokat.

- Bizony – helyeseltem.

- Áh mindegy, anyám úgyis tudja, hogy nem vagyok jó fizikából.

- Azért annyira rossz nem lehet, majd meglátod. – mosolyogtam rá.

   Mikor kicsengettek, elindultunk fizika órára. A tanár tényleg kiosztotta a dolgozatokat, ami nekem hibátlan lett. Schottnak pedig kettes. Hát mégsem sikerült neki. Ezen kívül, még volt egy matek órám, amin a tanár azt mondta, óra után beszélni akar velem. Jaj nem, még egy matek verseny. Még mielőtt felfoghattam volna, hogy kicsengettek mindenki gyorsan kiviharzott a teremből. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam a tanári asztal felé, ahol Mr. Hill ült. Schott persze megvárt, de a tanár kiküldte a teremből.

- Szóval – állt fel Mr. Hill – az apja elmondta, az igazgatónak, hogy milyen nap van ma. – Hát persze, –gondoltam magamban – hogy nem tudja tartani a száját. Mr. Hill is tudta, hogy ezt gondolom, ezért védeni kezdte, az igazgatót, nehogy valami rosszat mondjon. – Mielőtt feltételezésekbe esne, Miss. Scott, tudnia kell, hogy az igazgató úr, azért mondta el ezt a tragikus történetet, hogy magának könnyítsen. – kérdőn néztem rá. – A tanárok, így nem kérdezgették az órákon, hogy mi a gondja. – magyarázta. Még mindig nem mondtam semmit. – Nagyon sajnálom a történteket, és fogadja el őszinte részvétemet. – kérte szomorúan.

- Köszönöm – motyogtam. Nem hiszem el, hogy ezt mondja, bár igazából magam sem tudom miért, de jól esett, főleg úgy, hogy mindegyik tanár tudott róla, de csak – a mostantól kedvenc tanárom – adta részvétét, és ez jól esett. Amúgy meg mindig is csíptem Mr. Hillt, vagy inkább ő engem, mert a legjobb voltam matekból. Mindegy. Apa pedig felhívta az igazgatót, hogy kíméljenek velem. Miért nem gondoltam erre rögtön? Hiszen ez annyira ő.

- Ennyit akartam, Miss. Scott, és remélem nem bántottam meg.

- Nem, - mondtam, de a tanáron látszott, hogy nem hisz nekem. – de tényleg, Mr. Hill, köszönöm. – próbáltam megerőltetni egy mosolyt, ami nem sikerült valami jól.

   Miután végre kiértem a teremből, Schott már vár az iskola ajtajában.

- Na végre! – mondta megkönnyebbülten – Már azt hittem örökre bent maradsz.

- Csak szeretnéd – próbáltam viccesre fordítani a dolgot, ami megint nem sikerült. Ez nem az én napom.

- Na, akkor mehetünk? – kérdezte Schott pár perc után.

- Bocs, Schott de ma nem leszek otthon – mondtam sajnálkozva.

- Semmi vész Bree, akkor csak hazáig kísérlek – vont vállat.

- Nem megyek haza – feleltem görcsösen. – Majd holnap találkozunk – köszöntem el, mire bólintott.

   Gyalog indultam el. Fél úton jártam, mikor már sírva futottam célomig. Mikor elértem ledobtam a táskám, a vizes fűbe, és leültem. Egy óráig csak sírtam, szeretett anyukám sírja előtt, és gondolatban beszéltem hozzá, hátha hallja és megérti mennyire, sajnálom. Mikor már nem sírtam annyira, felnéztem, és egy gyenge mosoly terült szét az arcomon, mely kis idő múlva újra lefelé görbült. Istenem! Apának is milyen fájdalmat okoztam. A rövid ideig tartó mosolyomat, viszont az okozta, hogy apa már járt itt előttem, ezt onnan tudtam, hogy rózsa volt a sírkövön, és pár darab mellette, ami nem fért el rajta. Számolás nélkül is tudom, hogy harmincegy darab csokor volt.

 Ekkor, mögöttem léptek zaját hallottam, mire automatikusan hátranéztem. Tudhattam volna, hogy utánam, jön, hiszen egy szó nélkül engedte, hogy menjek a fejem után.

- Te meg mit keresel itt – hüledeztem. Schott nem mondott semmit, a sírra meredt és a rajta lévő nevet nézte. Az én Anyukám nevét. Mrs. Scott nevét. Ekkor újra sírni kezdtem, és csak úgy záporoztak a könnyeim. Schott, leült mellém a vizes fűbe, és örültem, hogy itt van. Csöndben ültünk pár percig, aztán megszólalt.

- Hogyan történt? – kérdezte, a hangjában a szomorúság minden jelével. Nagy levegőt vettem. Jobb, előbb, mint utóbb – biztattam magamat, és mikor már megtudtam, szólalni, könnyeim közül, elkezdtem.

- Öt éves voltam, mikor meghalt. – kezdtem, és megpróbáltam, folytatni de nem ment, újra folytak a könnyeim. Schott türelmesen várt. Beszédem közben, sokszor elsírtam magam. Ilyenkor ő mindig várta, hogy folytassam. – Anya, eljött értem az oviba. A házunk nem volt messze az óvodától, ezért anya megengedte, hogy melléüljek, ne a gyerekülésembe. Bekötötte az övemet, bezárta az ajtót, és megkerülte az autót, hogy beüljön. Ő is bekötötte magát. Egyébként imádtam azt a kocsit, bár nem volt benne, se, klíma se fűtés, mégis imádtam. Az volt a Mi kocsink. Szóval, anya beindította az autót, és rálépett a gázra. A kezemben a rongyosra szorongatott babám volt. Beszéltem neki, hogy mi történt aznap az oviban, ő pedig nevetett a vicces megjegyzéseimen. Imádtam, ha nevetni látom, ezért igyekeztem felidézni a nevetséges emlékeimet. Beszédem közben, a kezemmel mutogattam el a jeleneteket, mikor kiesett a kezemből a baba, egyenesen anya lábához. Anya azt mondta, hagyjam ott és, majd ha hazaértünk felvesszük, de nem hallgattam rá. Kicsatoltam az övemet, és anya lábához hajoltam. Felvettem a babát, és anyának mutogattam, hogy Megvan, megvan. Azt mondta, gyorsan kössem magam vissza mielőtt, észre vesz a rendőr bácsi, de büszke voltam magamra, annyira, hogy a babát az arcába toltam. Pont a kereszteződésben álltunk, amikor ezt tettem. Anya elindult, és ekkor a nagy kamion dudálni kezdett. Ez az utolsó emlékem róla. Én túléltem, Ő nem – mondtam, arcomat a tenyerembe temetve, és még mindig sírtam. – Ezután már csak arra emlékszem, hogy évekig sírtam miatta. Mikor mondtam, hogy az én hibám, apa elhitette velem, hogy nem én tehetek róla baleset volt, és én hittem neki. Mikor ez a biztonságom megingott, mindig babák százait vette meg nekem, de én nem babáztam többet. Csak fiús játékokat játszottam, a fiúkkal. A lányoktól sikerült eltávolodnom. Minden lány azt kérdezte az óvó nénitől, hogy mi történt velem, de ők nem értették, meg amit mondott nekik. Megutáltak Később aztán, mikor nagyobb lettem, nem volt hova menekülnöm a gondolattól, hogy én okoztam a balesetet. Ekkor mindig a sikításaimra kelt fel, apa is, meg én is. Ismét elkezdte hitetgetni velem, hogy nem az én hibám, de ekkor már nem hittem neki. Várt, hátha egy idő után leszokok a sikítozásról, de nem bírt tovább várni, ezért kijelentette, hogy elköltözünk. Így kerültem ide, ahol jól indultak a dolgok, persze ekkor, még eleinte a régi suliba jártam. Nem sikítottam reggelenként, és mikor észrevettem apa mennyivel nyugodtabb, és boldogabb lett, annyira örültem, hogy próbáltam a legkevesebb gondot okozni neki. Imádtam, ha nevetni látom, akárcsak anyát. Sokkal többet beszéltem vele, és a lányokkal is kijöttem, persze az óta sem fogtam babát a kezemben. Apával eleinte együtt jártunk anya sírjához, ahol mindig azt mondta, beszéljek neki, mert hall engem. Később, viszont egyre szomorúbb lettem, és ekkor azt mondta, menjek egyedül a sírhoz, így jobban merek beszélni hozzá. Megtettem, és jobban éreztem magamat. Ezután még, ma is külön járunk anyához, persze együtt is szoktunk. – a sírra mutattam, ahol a rózsák voltak – Apa mindig azon a napon, mikor anya elment, 31 csokor rózsát hoz, mert anya harmincegy évesen hunyt el, és miután megtisztította – az egyébként mindig tiszta sírt – ráhelyezte a rózsákat. Mikor én kiértem a temetőbe, boldogan vettem észre, hogy apa már járt itt. Apa megkapta az új munkát, ezért nem tudott bevinni az iskolába. Így kerültem hozzátok – böktem meg, mosolyogva, bár még mindig sírtam de nem annyira, mint eddig, és örültem, hogy elmondtam valakinek. – Az álmom tegnap óta visszatér és, ismét sikítok, de megtanultam elfojtani, a párnába. Most apa éppen ezt dolgozza fel, de holnapra jól lesz, mert nem fogja hallani a sikítást. Nem fogok még egyszer csalódást okozni neki. – most már nem sírtam, jólesett kiadni magamból. A kezemmel végigsimítottam a hajamon, és a nyakamnál lelapítottam.

- Szóval, kettes fizika? – váltottam témát.

- Áh, ja. – vont vállat. Gondolkozott még a történetemen aztán megszólalt. – gondolom, majd korrepetálsz. – mondta vigyorogva.

- A-a ne is reménykedj – és vigyora láttán elnevettem magam.

- De komolyan legalább nem kéne kitalálni, sztorikat Peternek.

- Apa ismer téged, Sue-t és Bobot is.( Schott apja) , szóval úgyis megtudná valahonnan ha… - félbehagytam a mondatot, mert széles vigyor terült szét az arcán. – Mi van? Azt sem tudod mit akartam mondani. – fejeztem be. Erre nem válaszolt.

- Tudod – kezdte és elnézett a sír felett – szerintem, Peternek igaza van. Nem a te hibád.

- Kösz, Schott de tudod, hogy nem fogom elhinni.

- Tudom – bólintott. Ezután még pár percig csendben ültünk, majd felállt és kezet nyújtott.

- Na jössz? – kérdezte. Megfogtam a kezét és felálltam. Ekkor a válla felett megpillantottam egy szép arcot, és ettől belém hasított a fájdalom.

- Szeretnék, még pár percet egyedül tölteni – füllentettem – de köszönöm, hogy eljöttél.

- Rendben. Örülök, hogy végül nem bántad meg, hogy eljöttem, de azért sajnálom. – Bólintottam. Schott pedig elment.

    Ekkor lassan, de mégis gyorsan, és könnyedén, elindult felém az, az imádott valaki, akinek nem tudtam a nevét.

- Szia – köszöntem mikor ideért.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- A nap végére, egyre jobban. – feleltem.

- Sze… - kezdte, de elhallgatott, és szomorúan nézett rám. Már megint nem vett levegőt, de hogyan teszi?

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Még kérdezed? – mondta zavarodottan. – Ha nem túl nagy kérés, egy névtelen lénytől, megtennél nekem valamit? – kérdezte bársonyos hangján. Hát persze, hogy megteszek neki valamit, sőt:

- Bármit – mondtam ki az igazságot.

- Kérlek, … Könyörgök, ne hidd azt, hogy a te hibád.

- … csak azt nem – fejeztem be előbb kimondott szavamat. Bólintott, és elindult, arra amerről jött.

- Kérlek, várj, - mondtam alig halhatóan, és megfordult olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – hagy magyarázzam meg miért. – kérleltem, és visszaültem a vizes fűre, mire a szemét az égnek fordította és a táskámban kezdett el turkálni. Kihúzta belőle, a pulcsimat. Összevont szemmel néztem rá. Könnyedén a fél karjába vett, felemelt, és a másik kezében lévő pulcsit, alám, rakta majd gyengéden ráhelyezett. Leült mellém.

- Hallgatlak – közölte. Sóhajtottam, majd elkezdtem.

- Sok éven keresztül, elhittem, hogy nem az én hibám, talán azért, mert azt akartam gondolni, vagy csak megkönnyíteni apa helyzetét, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy elhittem. – ekkor már sírtam - Később, mikor vettem a bátorságot, és visszagondoltam, mindenre, ami történt, rájöttem, hogy az én hibám, és, hogy apa csak azért mondta végig, mert nem akart megbántani, és tudom, hogy ezt is kellett mondania. Mikor erre a következtetésre, jutottam nem mondtam el apának, de hamar rájött. Azóta nem volt bátorságom, újra visszaemlékezni, az arcokra és semmi másra… - még folytattam volna, de közbevágott.

- Rendben. Felejtsd el, amit kértem. – mondta, könyörgő hangon, és letörölt egy könnycseppet az arcomról. A keze jéghideg volt, és ez jól esett a bőrömnek. Kikényszeríttette, hogy nézzek a szemébe, ami gyönyörű volt, és sötétebb pár árnyalattal. Bólintottam, kérésére. Megkönnyebbülten elengedte az arcomat, és felállt.

- Mennünk kéne – mondta. Körbenéztem. Nem is vettem észre, hogy már ilyen sötét van. Hány óra lehet?

- Szeretnék még maradni egy kicsit. – mondtam.

- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak egyedül, 10-kor? – kérdezte. Este tíz óra? Hogy elment az idő. Ekkor visszanéztem a sírra, amin húsz csokor rózsa volt, a többi tizenegy, mellette a földön elhelyezve. Ő is a sírra nézett, majd megszólalt.

- Ha akarod, holnap visszahozlak, de kérlek, ne kérd, azt, hogy hagyjalak itt.

- Rendben – mondtam. Felállított, én pedig anyukám sírját néztem. A pulcsimat felvette a földről és visszatette a táskámba. Pár perc után felé fordultam, és bólintottam, jelezve, hogy mehetünk. Elindult, de az én lábaimat képtelen voltam indulásra vezényelni. Nem mozdultak. Odajött, hozzám és könnyedén felvett az ölébe.

- Nem… - kezdtem volna tiltakozni, de félbeszakított.

- Semmi gond. Az autóm a közelben van. – nyugtatott meg. Mikor elértük az autóját, ami olyan szép volt, bár fogalmam sincs milyen kocsi, óvatosan belehelyezett, és bezárta az ajtót. Mire észbe kaptam már mellettem is volt, és az autó is ment. Mikor elértük a házunk előtti kanyart megszólaltam.

- Itt állj, meg- mondtam, és lefékezett. Rám nézett.

- Jól vagyok – biztosítottam. – Innen eltalálok a házunkig. Kösz, hogy elhoztál.

- Nem tart sokáig még, megyek egy kanyart – tájékoztatott.

- Tudom, - bólintottam – de Peter, már biztosan vár. Nem baj, ugye? – kérdeztem, és tudta, hogy nem akarom, ha apám meglátna vele.

- Hát akkor, holnap érted jövök. – mondta.

- Köszönöm – feleltem, és kiszálltam a kocsiból.

   Nem telt sok időbe, míg hazaértem, viszont furcsálltam, hogy apa nincs az ajtóban. Bementem a házba, és apa a szobájában már aludt. Bezártam a szobaajtót, és elpakoltam a nappaliba meg a konyhába. Miután kész lettem, felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, fogat mostam, és bebújtam az ágyamba. Anyára gondolva sírtam még pár percig, de aztán már aludtam.