6. rész

 Furcsa pillanatok.

- Jó reggelt! – köszöntött, az a gyönyörű, bársonyos hang, másnap reggel, mikor beszálltam a kocsijába.

- Szia – köszöntem vissza, de az én hangom közel sem volt olyan szép, mint az övé. Fáradt voltam, amit észrevett, ezért nem szólt hozzám, és lelassított.

- Te jó ég! – kiáltottam rémülten. Mire zavartan nézett rám.

- Mi a baj? – kérdezte nyugodtan, miközben a sebességmérőre mutattam.

- Nyugalom. – mondta – Már lelassítottam. – próbált nyugtatni, ami nem sikerült, mert újabb pánikroham kezdett kitörni.

- Lelassítottál? – kérdeztem kiakadva - 250 km/h–val száguldunk. – sikítottam, és ekkor észrevettem, hogy, hogy vezet. -  Mit csinálsz? Ki akarsz nyírni bennünket? – riadoztam, mert fél kézzel fogta a kormányt közben pedig engem nézett, és hiába vezetett, így is tökéletesen a szívroham kerülgetett.

- Senkinek nem fog baja esni. – biztosított.

- Ebben biztos vagyok. – mondtam az igazat, mert elképzelni sem tudtam, hogy valamikor, bármikor elütne valakit vagy valamit. – de akkor sem mehetsz ilyen sebességgel. Azt akarod, hogy a rendőrségen kössünk ki?

- Nem fog észrevenni senki. Előre érzem, hol vannak a sebességmérők. – mondta rezzenéstelen arccal. Feladom! Akármennyire is szabálytalan, amit csinál, igaza van úgysem veszi őt észre senki, különben már rég lassított volna és semmi értelme jártatni a számat, de ha nincs más beérem a látszattal, hogy figyel arra amit csinál. Még mindig engem nézett, én pedig magam elé meredtem gondolatomban, pár percre aztán felnéztem rá.

- Fordulj előre! Mindkét kezed a kormányon, és ne beszélj, még oda nem érünk.– utasítottam, mire a tekintetét ismét az útra szegezte, a másik kezét is a kormányra helyezte és mosoly terült szét az arcán, a szemét pedig az égnek emelte. – mondom, előre figyelj!

- Igenis – mondta és a kezét a fejéhez emelte, mint a katonák. Ekkor felszisszentem. – Tudom, kéz a kormányon, szemek az utakon.

- És nem beszél. – emlékeztettem. Jól mulatott rajtam, mint legtöbbször, nem értette min akadtam ki. A temetőhöz vezető utat végig aludtam. Mikor felkeltem, a kocsi állt és mind a ketten benne ültünk.  Legalábbis nagyon remélem. Még nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szememet. Hallottam ahogy veszem a levegőt, ahogy a madarak csiripelnek, a szél zúgását, és azt, ahogy valaki a csapból engedi a vizet, hogy meglocsolja a virágokat. Mindent hallottam, csak azt nem ahogy Ő veszi a levegőt. Nem értettem, hogy teszi, vagy, hogy nem teszi, de már egyre jobban idegesített, persze nem annyira zavart, mint az, hogy lehet nincs itt. Nagy nehezen résnyire nyitottam a szememet, és felé fordultam. Nagy öröm töltött el, mikor megláttam, hogy itt ül mellettem, és maga elé dermedve gondolkozik valamin. Olyan volt, mint egy szobor, vagy egy tökéletes modell, akit éppen festenek, és ha megmozdul annyi a rajznak. Megijesztett. Sosem láttam, ilyennek. Erre rá tett az is egy lapáttal, hogy ismét nem lélegzett. Nem hiszem el. Mi van vele?

    Feljebb ültem, alvó helyzetemből és ránéztem. Nem mozdult. Mintha kővé dermedt volna.

- Jól vagy? – suttogtam. Ekkor összerezzent és az arcát a kezébe temette.

- Mi a baj? – kérdeztem ismét aggódva, és olyan rémült arccal, hogy örülhetek, ha beszélni tudok. A válaszon gondolkodott, mit mondhatna. Minél többet gondolkodott annál idegesebb lettem.

- Nem akartam, hogy… - kezdte, de abba hagyta és az arcomat nézte. Próbáltam olyan képet vágni, mintha nem lennék halálra rémülve, de nem ment, és ő persze, hogy észrevette. – szóval, hogy így láss. Ilyennek. – sóhajtott. – Hazavihetlek, nem muszáj itt maradnod, csak ne szállj ki. – fejezte be olyan hangon, mint aki most mondja élete legrosszabb mondatát. Persze, hogy meg vagyok ijedve. Hogy is ne lennék, amikor úgy nézett maga elé, mint egy szobor, olyan rideg, elgondolkodó képpel, mintha nem is a jelenben lenne, és gondolkozása közben olyan távoli pontra összpontosított, hogy fogalmam sem volt, hogy egy ember, milyen módon képes ennyi ideig egy pontot nézni, úgy, hogy nem pislog, és levegőt sem vesz. Ez lehetetlennek tűnt. Ezen gondolkoztam rövid 5 percig.

- Nem akartalak elijeszteni magamtól. – mondta sajnálkozó hangon.

- Te azt hiszed, hogy tőled ijedtem meg? – kérdeztem, mire zavarodott arccal végre rám nézett.

- Sajnálom. – kezdte újra bocsánatkérését. – Jól vagy?

- Én? – kérdeztem, elkerekedett szemekkel. – Te jól vagy?

- Miket beszélsz? – kérdezte.

- Te miket beszélsz? – ismételtem a szavait. – Olyan fájdalmas arcot vágtál, hogy teljesen rám ijesztettél.

- Te azért vagy így halálra rémülve, mert nem tudod, hogy jól vagyok-e? – érdeklődött, és teljesen zavarban voltam, az igazság hallatán, de bólintottam, mire megrázta a fejét.

- Most mi van? – bukott ki belőlem.

- Nézd, meg mit hozol ki belőlem. – mondta, fejcsóválása közben. – Először is nagy veszélyt jelent a számodra, amiért velem vagy, és nem is akartam még csak barátkozni sem veled, erre most meg azért könyörgök, hogy nehogy elmenj.

Nem értettem, miért jelentene számomra veszélyt, amikor látszik rajta, hogy bárkit meg tudna védeni. Olyan törékeny voltam mellette, és mi, az, hogy nem akart velem barátkozni? Akkor most miért vagyunk itt? Az ő kocsijában, együtt, és várjuk, hogy valaki mondjon valami értelmeset.

- Nem tudok kijönni belőled. – mondtam az igazat, zavarodott arccal. Erre nem mondott semmit. Vártunk. Én vártam, hogy mondjon valamit. Ő pedig várt, hogy enyhüljön a feszültség. Mikor már sikerült majdnem teljesen lenyugodnom, kezet nyújtott.

- A nevem Dan Ray. – mondta kifejezéstelen arccal. Milyen furcsa, először annyira hiányzott, hogy nem tudtam a nevét. Viszont már hozzászoktam és találtam rá jellemzőket. A bársonyos hangja, tökéletes alakja, aranyszín szeme, ami vagy sötétebb, vagy világosabb árnyalatként változik, - és csak az veheti észre, aki jól megnézi, de ezt senki sem tette, mert azt mondaná róla mindenki, hogy szerelmes ebbe a fiúba, gondolom, ez igaz is lenne – de én jól megnéztem. Nem is érdekelt mit gondol, mert olyankor mindig teljesen elmerülök azokba a gyönyörű szemekben. Amíg nem szól érte, márpedig nem fog, addig bármikor nézhetem a szemét. Most sem bírtam tovább. Széles vigyorral az arcomon, néztem a szemébe.

- Breann Scott. – Fogtam meg, nagy kezét ami jéghideg volt. Gyorsan elhúzta a kezét, még mielőtt ránézhettem volna. Miért fázik? Ekkor jöttem rá milyen meleg van a kocsiba, és nem bírtam tovább nem kaptam levegőt. Kinyitottam az ajtót, és elfutottam a legelső fáig. Itt lefeküdtem, és a vizes fűhöz szorítottam az arcomat. Dan – milyen furcsa volt, kimondani a nevét gondolatban – rögtön ott termett mellettem.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Adj egy percet. – kérleltem, persze sikertelenül. Felemelt. Már nem volt melegem. Pont jó volt. Karjai között hamar lehűltem. Kikászálódtam az öléből, és zavarodottan néztem rá. Ő pedig ugyanilyen zavarodott képet vágott. Nem tudom, meddig bírom, elviselni ezt az egész rejtélyt.

- Mehetünk? – kérdezte, én pedig bólintottam, és elindultunk anya sírja felé. Mikor már fél úton jártunk, sírva futottam a sírhoz. Nem tudtam, hogy és nem is érdekelt, de Dan már ott volt a sírnál, és leterített egy kisméretű plédet. Mikor odaértem, elment és magamra hagyott. Ezért hálás vagyok.

    Mikor elmondtam mindent anyámnak, és addig sírtam, míg el nem fogytak a könnyeim, Dan visszajött, és ott álltunk egymás mellett.

- Jobban vagy? – kérdezte. Bólintottam.

- Köszönöm, hogy elhoztál.

- Megígértem.

 Még így álltunk pár perc csöndben, végül felém fordult és megszólalt.

- Hm… - mosolygott, de nem tudtam miért. – Szeretnél bemutatni Peternek? – kérdezte váratlanul, és ezzel sikerült megint összezavarnia. Körbenéztem. Nem hallottam lépteket. Apám még nem volt sehol, de tudtam, hogy valószínűleg nemsokára itt lesz.

- Nem – vágtam rá, és olyan képet vágott, mint akit zavarna a dolog, de aztán rám nézett.

- Várjalak meg?

- Szerintem, jobb, ha ma apával megyek haza. – válaszoltam. Bólintott, majd mosolyogva csóválta a fejét, és már el is tűnt. Ekkor hallottam meg apa lépteinek hangjait, amik mögülem jöttek.

- Breann? – lepődött meg Peter, mikor ideért.

- Szia, apa. – mosolyogtam rá.

- Jól vagy?

- Igen. Te?

- Megvagyok. – válaszolta, majd elgondolkozott. - Sajnálom, hogy nem töltünk együtt annyi időt, de… - folytatta volna, de félbeszakítottam.

- Dolgoznod kell apa, nekem pedig tanulnom. – füllentettem, mert mindig hamar befejeztem a házi feladatokat.

- Rendben. – bólintott, majd körülnézett. – Te, hogy, hogy itt vagy?

- Egy barátom, hozott el. Már elment.

- Akkor sikerült, barátokat szerezned. Ennek örülök. – Még beszélgettünk pár percig, majd együtt megtisztítottuk a sírt, ami persze most is tiszta volt, eldobtuk a rózsákat, amik már elszáradtak, a földben lévő virágokat meglocsoltuk, és mindkettőnknek jó kedve lett. Végig beszélgettünk és nevettünk egymáson, és együtt. Mikor indulni készültünk, apa még visszafordult, anyuhoz és azt suttogta:

- Köszönöm. – Tudtam, azt köszöni anyának, hogy én itt lehetek vele. Visszamentem apu mellé, megfogtam a kezét, és együtt, indultunk el az autóig.

   Mikor hazaértünk, délután egy óra volt, és Schott, már várt a verandán ülve. Nagyon örültem, hogy itt van.

- Na, végre. Mondta megkönnyebbülten, és mosolyogva az égnek emelte a szemét.

- Szia Schott. – mosolyogtam.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte.

- Változatlan – nevettem – és nálad?

- Nálam is.

- Helló Schott! – köszönt apám, miközben, pakolta kifelé a cuccokat a kocsiból, valószínűleg arra várt, hogy Schott megkérdezze, segítsen-e, de én tudtam, hogy úgysem kérdezi meg.

- Helló Peter!

- Na, gyere és tedd magad hasznossá – mondta Peter. Schott segített bepakolni. Én is segíteni akartam, de csak a kisebb, nyugodtan eltörhető dolgokat adták nekem ide. Azt mondták, hogy a többi nehéz, de igazából csak nem akarták, hogy elejtsem, vagy ki tudja, mit tegyek velük. Mikor készen lettünk a pakolással, és megcsináltam a vacsorát, ami pillanatok alatt elfogyott, Schott jóvoltából, mert többet eszik, mint én és apa együttvéve, felmentünk a szobámba. Én az ágyamon feküdtem, és elkezdtem olvasni azt a könyvet, amit már rengetegszer kiolvastam. Schott pedig egy órával ezelőtt kapcsolta be a laptopomat, és hozzá se lehet szólni, mert éppen valami fontosat néz.

- Holnap eljössz hozzánk. – jelentette ki váratlanul, megszakítva az általa létrehozott hosszú csendet.

- Mm… Oké. Mit nézel annyira? Eddig hozzád se lehetett szólni. – kérdeztem, leperdültem az ágyról és odaálltam mellé. Ránéztem a laptopra, és felvontam a szemöldökömet.

- Mi van? – kérdezte – lemaradtam a tegnapi meccsről, és meg kellett néznem az eredményt. – magyarázta.

Visszafeküdtem az ágyra. Megnézett még valamit a laptopon, majd kikapcsolta, és mellém feküdt.

- Mit olvasol? – kérdezte, a könyv elejét felé fordítottam, mert épp egy jó résznél tartottam, amit nem akartam félbehagyni. Hagyta, hogy elolvassam a részt, majd letettem a könyvet magam mellé, és felé fordultam.

- Miért akarod, hogy elmenjek hozzátok? – kérdeztem, mert hirtelen ez jutott az eszembe.

- Hát először is, mert mindig én vagyok itt, és mert, anyám kikészül, hogy milyen illetlen vagyok, hogy miért nem hívlak el titeket. Szóval vegyétek, úgy hogy meg vagytok hívva.

- Peter nem hiszem, hogy ráér.

- Nem baj, viszont te jöhetsz, persze csak ha van kedved. – mondta könnyedén.

- Oké.

- Rögtön suli után? – kérdezte.

- Elviszel?

- Természetesen.

- Rendben. – milyen jó érzés volt végre, látni Schottot. Ha egy napig nem látom olyan, mintha évekig nem találkoztunk volna.

- Éhes vagyok – jelentette ki Schott.

- De hiszen, most ettél. – csodálkoztam. Hogy fér bele ennyi kaja?

- Annak már két órája Bree. – mondta szinte már kétségbeesve. Miért ilyen furcsák itt az emberek?

- Lent van kaja. Egyél.

- Kösz, de inkább haza megyek. Megígértem Bobnak, hogy segítek összeszerelni valami új hülyeséget, amiért odavan.

- Biztos?

- Aha. – mondta, közben felálltunk és elindultunk. Kinyitotta a szobaajtómat, kimentünk, és hallottam, ahogy apa kint beszél valakivel. A lépcsők felé vettük az irányt. Megbotlottam, és esni kezdtem le a lépcsőn, de mielőtt a fejem elérte volna a lépcsőt, valami forró égette a karomat, és ebben a percben éreztem, hogy biztos talaj van a lábam alatt. Schott elkapott. A keze olyan, forró volt, hogy szinte perzselte a bőrömet. Kétségbe esetten néztem rá.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Én? – nézett rám döbbenve, mire a karomat markoló kezére néztem. – Ja, bocs.

- Nem vagy lázas? Valami nincs rendben, olyan forró vagy. – megérintettem a homlokát, a kezem végigsimított az arcán, és végül magam mellé hullott, de nem sokáig volt ott, mert máris kapkodni kezdtem. Visszafutottam a lépcsőn, berontottam a fürdőbe, és a kis gyógyszeres táskában kezdtem turkálni. A kezem, úgy remegett, hogy alig tudtam kivenni a tokjából a lázmérőt.

- Mi a baj? – kérdezte, meglepődve.

- Még kérdezed Schott? Tűzforró vagy. – mondtam riadozva és átnyújtottam neki a lázmérőt.

- Na, ne csináld Bree! – figyelmeztetett Schott és kezdett dühbe esni. Remegett a keze, és összeszorított fogán keresztül vette a levegőt.

- Mi bajod? Nem érted, hogy van veled valami? Mérd már meg a lázadat! – ordítottam, már majdnem sírva. Mi baja lehet? Már teljes teste remegett, és futni kezdett.

- Hova mész? – sikítottam, és elindultam utána. Most már sírtam. Gyors volt. Olyan gyors, hogy mire leértem a lépcsőn ő már az ajtóban volt.

- Holnap találkozunk. – próbálta nyugodtan mondani, ami nem ment. Elkezdtem futni, és mire én is kiértem, Schott már nem volt sehol, de helyette ott volt, apa és Bob. Apának az arcán rémület, kétségbeesés, Bob arcán pedig csupán kíváncsiság tükröződött. Nem is aggódik a saját fiáért? – gondoltam, de nem agyaltam ezen csak egy másodperc töredékéig.

- Hova tűnt Schott? – kérdeztem tőlük a könnyeim között.

- Hazament. – vágta rá Bob, és Peter zavartan bólintott, valószínűleg nem volt igaz csak engem akarnak nyugtatni, és ezért értett apa egyet Bobbal.

- Most megyek – közölte Bob, és kezet fogott Peterrel. – Viszlát Breann.

- Bob! – szóltam utána, mikor már majdnem a kocsijához ért. Várt, én pedig odafutottam, mert nem akartam kiabálni. – Schott… - kezdtem de félbeszakított.

- Semmi baja. Jól van. Tényleg, csak könnyen felhúzza magát és ilyenkor, jobb ha nincs a közeledben. – mondta.

- Tessék? – kérdeztem, mert nem értettem, és már nagyon elegem volt ezekből a titkokból

- Holnap várunk, Breann, ha el szeretnél jönni, de most mennem kell. Schott miatt pedig ne aggódj, mint már mondtam, semmi baja. – mondta, figyelmen kívül hagyva kérdésemet, beszállt a kocsiba és elment. Én meg csak ott álltam az autó után bámulva.

- Minden rendben? – kérdezte apa, mikor lefürödtem, és lementem a lázmérőért amit Schott letett az asztalra.

- Mit mondott Bob? Mi baja Schottnak? – kérdeztem, mert hallottam, amikor Peter felhívta Bobot.

- Azt mondta, ideges lett. Teljesen bekattant, és elment, de már otthon van. – Felelte. Bólintottam és felmentem a szobámba. Bebújtam az ágyba, de alvásról szó sem lehetett. Ilyen állapotban nem.

   Schott bekattant? De hát mitől? És mi baja? Nem létezik, hogy ilyen forró legyen, miközben, Bob állítása alapján semmi baja. És ha volt is valami, amin felhúzhatta magát, miért kellett elmenni? És, ha haza is ment, hogy? Mivel? Hova tűnt ilyen hirtelen? És hogy lehet otthon, amikor futva indult el? Bob felvette útközben? De hát nem is az úton ment ott nem volt senki, pedig csak egy másodperccel előbb ért, ki mint én. Tényleg otthon van? Vagy csak meg akart nyugtatni Bob? Vagy Peter? A gyorsaságról, eszembe jutott Dan is és ekkor már sírtam a kíntól, hogy én nem tudok semmit. Mindenki mondd nekem olyan mondatokat, ami mögött fogalmam sincs, mi rejtőzhet. Mire kéne rájönnöm? Ekkor eszembe jutott valami.

- Úristen! Ezt nem hiszem el! – suttogtam magamnak. Hisztizek? Nem az, lehetetlen, nem szoktam nyavalyogni. Ez, de gáz. – gondoltam, és abbahagytam a sírást.

   Eldöntöttem, hogy holnap, elmegyek Schotthoz, legalább annyira, hogy jól van-e, és, hogy megkérdezzem mi ez az egész. Viszont arra nem volt tervem, hogy ha nem mondja el az igazságot, mit tegyek.